|
Ma délután nyílik Szigetváron
a Vigadó Galériában Kovács Tibor Tájak, Arcok, Hangulatok című tárlata.
A válogatás a somogyi emberek mindennapjaiba kalauzolja az érdeklődőket.
A megyei napilap fotóriportere húsz éve örökíti meg fényképezőgépe lencséjén
át Somogy folyamatosan változó életét.
A Somogyi Hírlap fotóriporterétől megtudtuk, hogy
a mostani tárlat anyaga a 2000-2005 közötti időszak hírlapi tevékenységéhez
köthető, a témákat mindennapi munka során találta. Így aztán változatos
az összeállítás: hírfotók, tájképek, színházi pillanatképek sőt néhány
elektrografikai alkotás is szerepel benne. Kisebb változtatásokkal, de
ezt az anyagot láthatták már 2005-ben Budapesten a MÚOSZ székházban, majd
egykori iskolájában Fonyódon, és lakóhelyén Somogyjádon is.
Kovács Tiborral beszélgetve arra voltunk kíváncsiak,
vajon mit jelenthet a kiállítás egy olyan fotósnak, aki képeivel naponta
megjelenik az újság hasábjain, vagyis mindig kapcsolatban áll a közönséggel.
- A kiállítás más, mivel ott csak a kép és a néző van, aki ilyenkor szubjektív
képet kaphat az alkotóról. A kép önállóan él, nem csupán illusztrációja
egy írásnak. Számomra fontos a látogató visszajelzése is, bár a vendégkönyv
erre nem igazán alkalmas, hiszen oda nem illik rosszat írni. Jobb szeretem,
ha személyesen megkeresnek és használható kritikát mondanak vagy írnak
a látottakról.
- Mikor kezdett fotózni és milyen témákat talált az első próbálkozások
idején?
- A gimnáziumban: az ottani laborban magam hívhattam elő a fotóimat. Az
első saját kezű nagyításom egy téli felvétel, egy szilvafa csonkja volt.
A képért alaposan megdolgoztam: lábszárközépig érő hóban küzdöttem el
magam a fáig. Mint általában mindenki én is a természet megörökítésével
kezdtem, majd ezután kezdtek el érdekelni az emberek. Több sorozatot készítettem
egyebek mellett a buzsáki búcsú hagyományairól vagy a badacsonyi szüret
dolgos napjairól. Az olaszországi egyéves ösztöndíj különösen nagy élmény
volt, mert megismerhettem az akkori nyugat szellemiségét, új látásmódokat,
a korszerű fényképező- és hívógépeket. A római tanulmányok után helyezkedtem
el a megyei napilapnál.
- Akinek a napi munkája a fényképezés, az előveszi a gépet szabadidejében
is? Egyáltalán ki lehet kapcsolni munkaidő után azzal, hogy már nem ugrik
a "témára"?
- Valóban, a fotós életformája nem szorítható a napi 8 órás munkarendbe.
Az alkotó típusú embernek nincs munkaidő vagy szabadság. Azért dolgozom,
mert a képemet szeretném viszontlátni a lapban. A téma mellett nem lehet
elmenni akkor sem, ha már lejárt a munkaidő. Naponta bizonyítunk magunknak
és a szerkesztőnek, akinek az az elvárása, hogy jó és érdekes képeket
hozzak a másnapi lapba. Az újságot kinyitva azután majd az olvasó dönt,
hogy ez sikerült-e.
- Azért valamikor csak „kikapcsol", hiszen kell a töltődés, a pihenés....
- A kikapcsolódást az otthoni gazdálkodás jelenti. Van egy kis szőlőnk,
amit a szüleimmel művelünk, szívesen kertészkedem a jádi telken. A betakarítás
idején kiveszem a szabadságomat, és csak azzal foglalkozom. Édesapámtól
szemrehányást is kaptam már, hogy az egyetlen lovát még nem örökítettem
meg. Nos, ez olyan kivételes helyzet, amikor nem működik a fotós szemlélet:
a földművelés teljes odafigyelést kíván, szántás, vetés, betakarítás közben
nem fényképezgetek. De természetesen apámnak megígértem, hogy a munkában
hűséges lovat még megörökítem.
- Húsz éve járja a somogyi településeket, aligha van a megyének olyan
szeglete, amit ne ismerne…
- Szinte nincs olyan falu vagy város, beleértve az önálló településrészeket,
a pusztákat és a majorságokat, ahol ne jártam volna. Nem tudom megunni!
Egyszerűen: szeretem Somogyot. Más a Dráva mente és a Balaton-part, különlegesek
a Tab környéki kis községek, a zselici falvak pedig kész csodának számítanak.
Számtalan apró értéket rejtenek, ahogy a rengetegben járva rábukkanunk
például Pali betyár sírjára. Jártam olyan településeken, amelyek nevét
ma már csak egy tábla őrzi a múzeumban. Az erdőben mindössze a téglakerítés
maradványokra, a régi magyar alma- és körtefákra vagy épp a keresztekre,
fejfákra találunk. A Somogyban élő emberek is érdekesek. A városi ember
nem is gondolná, milyen egy hagyományos állatvásár. Az utazók számára
kihalt lehet a falu, de ha bekopogunk egy portára, akkor feltárul a csoda,
ahol a maguk egyszerűségével élnek az emberek, szépen és boldogan, az
apró-cseprő gondjaikkal. Ez az, amiért nem hagynám itt soha ezt a munkát!
Így mindennap szembesülhetek ezzel a kinccsel. Számomra fontos a vidéki
ember. Az első kiállításomon is az ő portréikat mutattam be. Mint például
Gyuri bácsit, aki idős parasztember volt, karakteres, jellegzetes arccal,
zsíros kalapjában, ravaszkás mosolygós szemekkel. Persze szívesen fotózom
a nevesebb embereket is, ilyen volt Barót János apát úr, Jászai Joli néni,
a tragikus sorsú szépségkirálynő Molnár
Csilla, vagy Juan Gyenes fotóművész,
aki néhány kedves sort is küldött Madridból.
Csokonai Gábor
|