IN MEMORIAM...

Volt aki megvádolt hogy blogom túlságosan gúnyos, cinikus hangvétele elriasztja a hallgatóságot tőlem, és hogy stílusom olyan mértékig aszeptikus hogy az mármár emberietlen mértéket ölt. Ezt ellensúlyozandó itt közlök egy személyes hangú megemlékezést a szocialista Magyarország első szépségkirálynőjéről, Molnár Csilla Andreáról (1969-1986).

14 éves voltam. 1985 őszét írtuk akkor Magyarországon. Jövőm biztosnak tűnt, hiszen anyám véletlenszerűen (vagy mondhatnánk: sorsszerűen) felbukkanó összeköttetése révén beprotezsáltak egy közlekedésgépészeti szakközépiskolába, pedig én erre nyilván nem voltam érdemes, gyarló tanulmányi eredményeimet ismerve. Orromon vadonatúj szemüvegem terpeszkedett, végre éles kontúrokkal körvonalazva egy olyan világot, amiből én éveken keresztül egyre inkább csak határozatlan foltokat láttam. Így az általános iskolai osztálytársaim gúnyolódását sikerült megúsznom, bár a szakközépiskolát lemoshatatlanul egy osztályidegen entellektüellként kezdtem el (ehhez itt a szemüvegnél kevesebb is elég volt néha).

Sok tévét néztünk, mint minden jó állampolgár, és akkor éppen a magyar szépségkirálynő választás volt a szenzáció. Ilyen ősidők óta nem volt, és anélkül hogy mi ezt akkor sejtettük volna, ez is csak egy lépés volt a kapitalizmus lassú, de mindent elsöprő győzelmi menetében Magyarországon. Akkor persze az egész csak egynek tűnt a félig fárasztó, félig szórakoztató revü-szerű vetélkedőműsorok sorában. Fogalmam sem volt még arról hogy minek mi a jelentősége, hogy miféle országban, miféle rendszerben senyvedtünk, bár mindenki tudta, hogy valami nem stimmel. Mindenki mesélte a rendszerellenes vicceket, és harsányan röhögött a bányavárosokból visszamaradt, leninröl, ötéves tervekröl, és szocialista barátságról meg munkaversenyről szavaló plakátokon.

A műsor nem indult túl jónak. Ugyanaz a zavaróan elnyűtt szórakoztatóipari gárda jegyezte a show-t mint minden más pártállami népszórakoztatási kísérletet. De legalább a lányokat nem államhűségi szempontból vállogatták ki. Nekem egyből Molnár Csilla tetszett meg. Amellett hogy messze ő volt a legszebb, az is szerepett játszott döntésemben (ha máshogy nem hát tudat alatt) hogy 16 évével mindössze két évvel volt idősebb mint én. Így tinédzser fiúagyamban ő szinte elérhetö lett, valaki akit annak reményében szerethetek, hogy egyszer majd viszonozza érzéseimet. Ennek persze nyilvánvalóan semmi racionális értelme nincs így húsz év távlatából. De az ember azért rajong akiért akar. Környezetemben nem volt senki aki az ilyen érzelmeket viszonozta volna, így a távolban kerestem valakit. Csilla tökéletesnek tűnt, és nekem az is volt. Végig drukkoltam neki az egész vetélkedés alatt, és győzelmét mint saját diadalomat is értékeltem.

Ez az eufórikus érzés persze elpárolgott egy pár nap alatt, ahogy visszarázódtam a rendes kerékvágásba. Látván a munkásgyerekek lanyha szellemi színvonalát, hamar kiábrándultam a cigarettázás vagánysági tényezőjéböl, és már az alkohol sem tűnt olyan varázslatosnak mint azelőtt. A szakközépben a tantárgyak furcsák, idegenszerűek voltak, szépirodalmi könyveken táplálkozott agyam nehezen vette be a műszaki rajzot, bár anyám egy munkahelyről elsikkasztott Rotring rajztáblája segítségével idővel az élvonalba verekedtem magam, és rosszabbul sikerült házifeladataim eladásával tisztes mellékjövedelemre tettem szert. (Mindig a nevedet írd rá utoljára.) Minden igyekezetem ellenére ősi ellenségem, a matek sikeres kísérletet tett életem megkeserítésére. Bár igyekeztem ezt a kizárólag a diákok kínzására kitalált tantárgyat legalább kettes szinten elsajátítani, kétségbeesett, görcsös próbálkozásaimat nem koronázta siker.

1986 nyara a legrosszabb idöszak volt addigi, de talán eddigi életemben is. Csúfos bukásom után a pótvizsgán sem tudtam sokkal meggyözöbb alakítást nyújtani idegbeteg matematika tanárnönknek. (Nem, nem túlzok. Valaki aki a virágok alá tett tányérokat vágja rosszabb pillanataiban a nebulók közé, míg derültebb állapotban verseket szaval, és megboldogult férjével való utazásait ecseteli a matektanítás helyett... Nos, ez szerintem nem üti meg a normalitás mércéjét. Eddig majdnem mindegyik matektanárom rendelkezett valamilyen érdekes stiklivel...)

Amikor elöször a görcsös felkészülési próbálkozások tették tönkre a nyaramat, még valahogy elviseltem. Azonban Molnár Csilla öngyilkosságának híre komolyan megrendítette a világot bennem. Egyszerüen nem tudtam megértenni, hogy tehette ezt. Nem tudtam elhinni, hogy nem tudta: itt várt rá valaki aki mindent megtett volna érte, akire halála napjáig számíthatott volna, aki várt rá, és bízott benne, és drukkolt neki. Nem tudhattam, hogy pontosan mi kergette ebbe a kétségbesett lépésbe, hogy milyen problémái voltak, hiszen az európa szépe versenyt leszámítva teljesen eltűnt a számomra elérhetö egyetlen médiából, a tévéből. Ott harmadik lett, ami még mindíg szép eredménynek tűnt. Persze ha tudtam volna a körülményekről, nyilvánvalóan másképp vélekedtem volna erről.

Halálának hírére olyan depresszióba estem, ami előtte ismeretlen volt számomra, pedig már addig is elég hajlamos voltam a magányos kóborlásra. Utána szinte csak egyedül járkáltam mindenhova. Kedvenc időtöltésemmé vált esténként véletlenszerűen kiválasztott buszokra felszállni, a végállomásig menni, majd ismeretlen helyeken az utcákon kóborolni. Élveztem mikor az emberek sötét alakom közeledtére átmentek a másik oldalra. De semmi sem hozott megnyugvást. A Szépleányok címü filmből legalább megismertem ennek a dicstelen ügynek a főszereplőit. Évekig terveltem, hogy egyszer megkeresem azokat akiket felelősnek láttam az akkori ismereteim alapján, és különösen lassan, sok szenvedést okozva kinyírom őket.

Lassan értettem meg a leckét. Lassan láttam át, hogy a tettesek körét jóval bővebbre kell szabni mint amit egyszerű, félig gyermeki eszemmel felfoghattam. A közöny, az irigység, az önzés, a rideg uralkodhatnám tökéletesen átitatta az emberek agyát. Ami Csillával történt, nem volt egyedülálló, vagy ritka. Csak az volt a kirívó benne, hogy szomorú sorsáról értesültünk, mert egy pillanatra a reflektorfénybe vonzotta a csábítóan ígérgető hazugsághalmaz. Homo homini lupus est.

Eredeti írás: http://jerrykho.nolblog.hu/?post_id=4250