Kakaskukorékolások a magyar erotikáról

SZÉPLEÁNYOK ne SÍRJATOK
Beszélgetés a Magyar Filmszemle bemutatóján Hartai László és Dér András rendezőkkel

Talán nem haszontalan, ha röviden felidéznénk, mi is történt 1985 márciusától 1987 februárjáig, vagyis a film ötletének megszületésétől a bemutatásig.
- Az ötlet az volt, hogy kísérjük végig a szépségversenyt, a Skála által ezzel egyidőben meghirdetett menedzserképzést, mert - idézve az első tématervből: "...a szerencsés alkalmasak minden valószínűség szerint sikeremberekké válnak, és vélhetően hordozzák majd megjelenésükben, tulajdonságaikban azokat a szóban nehezen megfogalmazható vonásokat, ami ahhoz kell, hogy ma, 1985-ben, Magyarországon valaki elismertté, sikeressé, idállá válhasson..." Ezért volt a film munkacíme: Ideál '85.
- Hogy lehettett erre a hosszú és bizonytalan kimenetelű filmes programra pénzt kapni?
- Majdnem sehogy. A dolog valahogy úgy képzelhető el, mintha egy óceánjárót kellene hajóztatni, de nemhogy tenger nincs, de még folyó se folyik alatta, csak valami gyér patak. Ezért sokszor a partról kell vontatni, húzni-tolni. Ez a patak a Társulás Filmstúdió, majd később a Balázs Béla stúdió volt. A Társulást 1985 nyarán megszüntették, ezzel a film gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe került, és napról napra kellett valamit kitalálni, hogy ott lehessünk az eseményeken a kamerával. Ehhez jött még a filmszakma közismerten válságos helyzete, így aztán kevésbé érdekelhetett bárkit is ennek az éppen csak hogy létező, ráadásul videóra forgató produkciónak a sorsa.
- Hogy lettek "Ideál '85"-ből "Szépleányok"?
- Nem forgathattunk tovább a Skálában, mert a vállalati érdek szentsége nem tűrte meg a leghalványabb kritikát sem, és mi nem egy monstre Skála-reklámot kívántunk készíteni, hanem dokumentumfilmet. A Skálától búcsút vettünk, és a filmtervet leszűkítettük a szépségversenyre, amiről már sejtettük, hogy önmagában is rendkívül érdekes, egész estét betöltő filmtéma lesz.
- Volt még egy furcsa kitérő...
- Igen, hát kikerülhetetlen volt, hogy abban a bizonytalan helyzetben ne próbálkozzunk reklámpénzeket a filmhez áramoltatni. A szépségverseny döntőjét például csak úgy lehetett leforgatni, ha párhuzamosan csinálunk egy reklámfilmet is. Ez volt az ára, hogy úgy mondjam, hogy ott lehettünk a kamerával. Úgy tűnt, hogy az egyetlen lehetséges út, ha átalakítjuk a tématervet, és írunk egy flashdance-es játékfilm-szinopszist "magyarra fordítva", és ebbe belekomponáljuk a már felvett anyagokat és a töméntelen bújtatott reklámot, amiért az érdekelt cégek majd fizetnek. De addigra már annyi rossz ízű dolog történt a szépségverseny körül, hogy a film reklámértéke a minimálisra csökkent.
Miután ez a vonal is "befuccsolt", leálltunk. 1986 tavaszán készítettünk egy összeállítást a Balázs Béla Stúdió számára az addig felvett, hézagos anyagokból, hogy valami végtermékfélét mutassunk. Nos ennek nem sok köze volt az eredeti tervhez.
- Aztán nyáron az egész országot megrázta a hír a szépségkirálynő haláláról...
- A "Szépleányok" végül is ezért készült el.
- A filmet videóra forgattátok. Milyen volt videóval dolgoznotok?
- Betacam-rendszerű félprofesszionális géppel forgattunk, amiből nincs túl sok az országban, és elég komoly gond, ha meghibásodik, mert nemigen tudják javítani. Ráadásul tönkremegy az erős pontfényektől, tehát nem lehet vele mondjuk a Napot vagy egy reflektort lefilmezni. Léteznek ugyan már olyan kamerák, ahol ez nem gond, de itthon egyelőre még nincs. Azt persze tudtuk, hogy máshogy kell komponálni, mint filmre, sokkal több közelképpel kell dolgozni, de az, hogy a vágásnál is szokatlan ritmust, más arányokat kíván a vido, csak a gyakorlatban, menet közben derült ki.
- Valójában filmet, videót vagy videofilmet csináltatok?
- Jó a kérdés. Ezt nem tudta senki, mert az első pillanattól kezdve biztos volt, hogy forgatni csak videóra tudunk, de ugyanakkor azzal is tisztában voltunk, hogy a végterméket csak celluloidon, a moziban tudjuk eljuttatni a nézőkhöz.
Persze két éve se voltunk annyira kezdők, hogy mindezt ne tudtuk volna. Csakhogy a tv-t nem lehetett megnyerni egy ilyen programnak. Egyrészt, mert a szépségverseny döntőjét közvetítették, és ezért 400.000 forintot kértek a Magyar Médiától, aki ezt az összeget a szponzorpénzekből fedezte is. Ebbe az üzleti konstrukcióba természetesen nem fért bele egy dokumentumfilm. Ha viszont nincs koprodukció, akkor a filmgyár majd bolond lesz a milliókba kerülő filmet százezrekért átadni, ez üzleti nonszensz, maradt tehát a saját forgalmazás, illetve maradna, ha lehetne, szóval ez egy bűvös kör...
- Kínálkozott egy másik lehetőség, a felnagyítás, vagyis az, hogy a videofilmet mozifilmre átírjátok.
- Igen. Végül is ez történt, habár ez egy kényszer szülte technika, mert ezt korrektül nemigen lehet megcsinálni, még nyugaton sem. Egyszerűen arról van szó, hogy a tv-kép sokkal kevesebb részletet tartalmaz, mint a filmnyersanyag, sokkal nagyobb a felbontóképessége. Ezért aztán felnagyítva és kivetítve látszik, hogy a kép pontokból áll; valahogy fakóbb lesz az egész, nem is szólva arról, hogy a tágabb képek szinte teljesen szétesnek.
Mindezzel együtt, ha a téma olyan izgalmas, mint a szépségverseny, ezt a "nem korrekt" technikát se szabad átmenetileg kizárni, hiszen ennek köszönhető, hogy végül is ez a film eljuthatott a közönséghez, s az első néhány perc után a szokatlan képminőségre már nem figyel senki.
- Ahogy beszélgetünk az elkészült produkcióról, egyre inkább úgy tűnik, igen merész vállalkozás volt elkezdeni a forgatást ilyen labilis háttérrel...
- Valóban. Ezt a kockázatot csak olyanok vállalhatták, akiknek nemigen volt vesztenivalójuk. S itt nem is elsősorban magunkra gondolok; két pályakezdő filmestől szinte elvárja a szakma, hogy valami furcsával, valami újjal álljon elő. A Társulás akkori vezetői, Dárday István és Dimény Tibor az ügy iránti elkötelezettsége és kockázatvállalása nélkül két lépést se jutott volna előre a dolog. De ne felejtsük el Bódy Gábort sem, aki kísérletezett, küzdött azért, hogy a videót, az új médium lehetőségeit meg- és elismertesse a szakmával. Annyira lelkesedett a munkánkért, hogy az első, szinte még próbafelvételnek tekinthető anyagokból már válogatni akart egy nemzetközi video-összeállításba, ám ebben már megakadályozta a korai halála.
Talán úgy lehetne összefoglalni az egészet, hogy itt nagyon amatőr volt minden, de akármilyen furcsa, nincs kizárva, hogy ez jót tett a filmnek. Semmi se történt simán, normálisan ebben a két évben, amíg forgattunk. Olyannyira, hogy azt mondták ránk: kalandormódra dolgozunk.
Nem lehetne ketté választani a filmes és videoműfajt. Mozgókép ez is, az is. Az volt a legnagyobb furcsaság, amikor egy kb. 40x50 cm-es terület megnőtt a tízszeresére a vásznon. Ez a százszoros léptékváltozás egyúttal élményváltozás is. A filmnek egy rövid része, amikor a döntőben a lányok a kongresszusi központ folyosóján várakoznak a színfalak mögött. Tv-monitorról szinkronban nézik a színpadon folyó eseményeket. A hangulat felfokozott, van a helyzetben valami mámorító.
A nagy vászon megmutatta a jelenetben megbújó szomorúságot, a tánc jobban emlékeztet haláltáncra, mint diszkóra. És ez nem volt bekalkulálva, ezt a felnagyítás hozta.
- Vajon mi lett volna, ha például ezt a jelenetet eleve filmre veszitek fel?
- Talán a legfontosabb, hogy akkor más ritmusban rögzítettük volna ugyanezt a látványt, vagy ami még fontosabb, más ritmusban vágtunk volna. Van egy elterjedt tapasztalat, hogy legalább három másodperces hosszban kell egy képet mutatni ahhoz, hogy a kép alaptartalmait felismerhesse a néző. A tv-monitor ilyen értelemben felületesebbé tesz, nem kényszeríti a nézőt, hogy felismerje az összes fontos dolgot. Ez oda vezet, hogy egy mozgalmas jelenetet három másodperces vagy hosszabb snittekből összeállítani kifejezetten lassúnak tűnik. Ezért a videóban sokszor sokkal rövidebb snittekkel dolgoztunik, mert ez a ritmus hozta azt az érzetet, amit akartunk. Ezt egy az egyben felnagyítva meg túl gyors lett az egész.
- Elég sok szó esett már a filmes vetületekről, de nem beszéltünk még arról, hogy milyen érdekes lehetett két éven át belülről megismerni egy bonyolult folyamatot, személyes közelségbe kerülni a résztvevőkkel és a háttérből mozgatókkal.
- Valóban rendkívül érdekes volt a kulisszák mögé pillantani. Sokszor elképesztett bennünket az újságokban megjelenő hamis, félrevezető információ, cikk. Mi nem írhattunk levelet a szerkesztőségeknek, hogy de hát ez vagy az nem is úgy történt, mi vagyunk rá éppen a tanúk. Mondunk egy eléggé eklatáns példát, amely nagy botrányt kavart. A szépségverseny díjai közt az egyik az volt, hogy egy neves szobrász szobrot készít az első helyezettekről. A szoborkészítés technikájához hozzátartozott első fázisban egy akt-gipszöntvény, amit elkészíteni elég furcsa és szokatlan tortúra. A dologból botrány lett, mert két fotós erről fotódokumentációt készített, és a lányok engedélye nélkül megjelentette a Lui magazinban. Mi is ott voltunk akkor a szobrász műtermében, s mivel a filmből nem vágtuk ki teljesen, amit ott láttunk, felvetődik a kérdés, hogy vajon nem sértettük-e meg mi is a személyiségjogokat? Úgy gondoljuk, hogy ez nem egyszerűen jogszabályok kérdése. Ha az lett volna, akkor a fotósok - akik voltaképpen inkorrektek voltak - felelősségre vonhatók lettek volna, ám léteznek rafinált ügyvédi, jogi kiskapuk...
A mi alapállásunk mégse lehetett az, hogy szemérmesen elfordítsuk a kameránkat. Igenis rögzíteni kellett, hogyan és miért készül ez a gipszöntvény, hiszen nem egy obszcén rituálé szemlélői voltunk, hanem egy leendő műalkotás elkészültének avatatlan megfigyelői. Ha egy újságban megjelenhetett a döntőt követő napokban, hogy megválasztottuk a királynőt, a "kárpát-medencei géniusz testi mását", akkor igenis el kell menni oda, ahol a géniusz testi mását megörökítik az örökkévalóságnak. Ha a jogtalanság, etikátlanság, visszaélések szemétdombjának tetején hamis kakasok kukorékolnak a magyar erotikáról, akkor ennek utána kell menni. Sajnos azt kellett tapasztalnunk az egész szépségverseny körül, hogy itt a pénz, nyereség és üzletorientált gondolkodás összekeveredett a prüdériával, a sznobsággal, az uram-bátyám tradíciókkal. Az egész országot jobban érdekelte a pletyka a szépségkirálynő magánéletéről, mint kikészülésének valóságos háttere, amiről jószerivel nemigen jelent meg újságcikk.
- Az embereket érdekelte a pletyka is, ha mást nem kaptak. Amikor aztán már nagyon ordenáré volt a pletykaáradat, akkor jött az információstop, mondván: nem kell felizgatni a közvéleményt...
- Mi bele akartunk egy kicsit nézni a szépségverseny mögötteseibe, de a mögötteseket nem állt módunkban a kamera elé hozni, a buktatóit, a szennyét az érintettek maximálisan eltakarták előlünk. Nekünk, filmeseknek nincs jogunk ahhoz, hogy amit megtudunk, az mind benne is legyen a filmben, mert hiszen mi nem lehetünk saját filmünk interjúalanyai. Azt reméltük, hogy ehhez az eszközhöz csak a végső esetben kell nyúlnunk. A végső eset aztán más lett... sajnos. A szépségkirálynő halála, az ezzel járó közfigyelem sodorta el ezt a gátat. A halál, amely után a dolgok sokkal primerebbek lettek; ekkor már nem volt helye a mellébeszélésnek, a hazudozásnak. Az öngyilkosság után a nyilatkozat elől való elzárkózás jelentette az igazi veszélyt, mert egyértelműen valamilyen felelősség eltussolását jelentette volna. Ezáltal, persze, a mi személyes felelősségünk is megnőtt, és ez jelentette számunkra a valóságos etikai nehézségeket. Ilyen volt például, hogy szabad-e, van-e erőnk elmenni kamerával a temetésre? Hogy hová szabad fordítani a kamerát. Az a kaposvári délelőtt döntötte el, hogy nekünk mit kell megmutatni, és nem holmi íróasztal-moralitás. Hogy a majálist kell felvenni, azt, hogy a temetés azon a verőfényes nyári napon hogyan vált tömegszórakozássá uzsonnás csomaggal, napernyővel tízezer ember számára. De ennél sokkal nehezebb volt eldönteni, hogy megismertessük-e a nézőkkel Csilla családját, hogy a tragédia személyes, családi okait el szabad-e mondani. Végül is úgy döntöttünk, hogy nem, mert az ő életüket valóban védeni kell, hiszen már annyian visszaéltek eddig az őket sújtó tragédiával. Az etika valami vékonyka sáv, amit az igazság, az ízlés, a jó szándék, a jog, a társadalmi előítélet mozgat az emberben, de az biztos, hogy nem lehet paragrafusokkal szabályozni minden esetben. Elég lehangoló volt látni, hogy végig a szépségverseny alatt és után magánszemélyek, vállalatok hogyan próbáltak törvénycikkelyek mögé bújni, azokkal érvelni olyan helyzetekben, amikor valami másra, talán emberségre lett volna inkább szükség.
Valaki, aki látta a filmünket, azt mondta, hogy az egészben a legszörnyűbb a szeretetlenség, a rideg számítás volt. A furcsa az, hogy a filmbeli beszélgetések mindegyikét Csilla halála után vettük fel, és a megszólalók - a szülők kivételével - teljesen függetlenítették magukat a történtektől, pedig hitünk szerint Molnár Csilla Andrea szépségverseny-győzelme és tragikus halála nagyon is összefüggött egymással.