"A választás, a verseny, természetesen nem életre-halálra szól." (Idézet az 1985-ös szépségverseny programfüzetéből.)

-A Divatintézet beiskolázta volna Csillát most szeptembertől. Csütörtökön halt meg Csilla, s nekünk rossz volt két napig a telefonunk. Csütörtökön reggel kellett volna felhívnunk a Divatintézetet, hogy sikerült-e a dolog, de nem tudtam velük beszélni. Másnap már késő volt.

A dolog innentől kezdve nagyon egyszerű. Július 10-én Molnár Csilla bevette apja huszonnégy szem szívgyógyszerét, miután rövid búcsúlevelet írt. "Nem bírom tovább, bocsássatok meg. Nagyon szeretem édesapámat… bocsássatok meg. Csilla." A gyors orvosi segítség is hiábavalónak bizonyult. Magyarország szépe meghalt.

-Miért pont akkor választotta az öngyilkosságot, amikor magában már rendezte a jövőjét. Ön mit gondol?
-Nem tudom, máig sem tudom. Csilla el volt keseredve, de úgy volt elkeseredve, hogy olyankor hazajött, s elmondta, hogy miért ilyenek az emberek, amikor ő nem ártott, nem tett rosszat senkinek. Ráadásul az utóbbi időban nagyon megromlott az apjával a kapcsolata. Az apja elejétől kezdve ellenezte ezt az egészet, s Csilla úgy érezte, hogy az apja minden dühe, indulata, aztán meg közömbössége ellene szól, neki szól. Pedig nem így volt. Tavaly a szomszédunkban egy kislány öngyilkosságot kísérelt meg, ugyancsak gyógyszert vett be, talán ez adta neki a példát. Én tudom, hogy nem akart meghalni, csak fel akarta hívni magára a figyelmet, hogy vegyétek észre, hogy mit csináltok velem. Túlcsordult a pohár, de hogy mi volt az az egy csepp, azt máig sem tudom.
-A kifőzdét bezárták, mi lesz önökkel ezután?
-Elválunk.
-Ez már biztos?
-Igen.

Molnár István, az apa, végszóra érkezik. Ő kevésbé tűnik megviseltenk, de ez valószínűleg csak a látszat. Nemcsak a ruhájából látszik, hogy gyászol, sőt nem is onnan elsősorban. A szeméből.
-Inkább a felesége nyilatkozott a sajtónak a történtekről.
-Nyilatkoztam én is, de beteg voltam, fekvő beteg, most is még injekciózásra járok. Nézze meg a feleségemet, tizenhat kilót fogyott, én is, de rajtam sok a súlyfelesleg, nem látszik annyira, ő viszont árnyéka önmagának.
-Mondta, hogy válnak.
-Tudom most talán inkább egymást kellene vigasztalnunk, de nincs erőnk. El kell adni ezt a házat, nem tudunk leülni az asztalhoz, amelyiknél Csilla ült, bemenni a szobába, ahol aludt.
-Ha cseng a telefon - veszi át a szót az asszony -, bár tudom, hogy normális vagyok, de még mindig azt hiszem, hogy a Csilla telefonál, vagy ha nyílik a kapu, hogy ő jön be.
A férfi bólogat.
-Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége, még akkor sem, ha kezdettől fogva elleneztem a versenyt. Abban reménykedtem, hogy nem fog továbbjutni. Nem volt itthon veszekedés, de állandóan folyt a vita. Nem is sejtettem, hogy az emberek egyszer az én lányom sorsából tanulnak majd. Nagyon rossz persze, hogy így történt, hogy pont az én lányomnak kellett meghalnia. S meggyőződősem, hogy ebben az egész ügyben valakinek, valakiknek a keze erősen benne van. A rengeteg tisztességtelen dolog, amiről a feleségem már biztosan beszélt, felőrölt mindannyiunkat. Belekerültünk egy bűvös körbe, amiből nem lehetett kitörni, csak így. Ha eltiltom a lányomat, azt ő sose bocsátja meg nekem, rá se merek gondolni, mi lett volna, ha esetleg pont ezért veszi be a gyógyszert. Mindenhol ezeket a búbánatos képeket készítették róla, lehet, hogy jól látták a lényeget. Az volt valójában. Sokszor gondolok arra is, hogyha nem vagyok maszek, s nem állunk viszonylag jól anyagilag, akkor lehet, hogy még ma is él, mert nem tudtam volna finanszírozni a ruhákat, az utazást, fodrászt, valutát. Lehet el se jutott volna a döntőig. S akkor ma ugyanolyan fonyódi gimnazista, mint a többi.

Hallgatunk.

-Az idő ezt a sebet nem gyógyítja be - folytatja. - Apa, nem veszekszünk többet, írta Csilla a búcsúlevelében. Kész. Államérdek volt, mondták, hogy menjen mindenhová, még fenyegetőztek is vele, hogy szavunk ne legyen, közben meg mindenki kihasználta. Rengeteg megaláztatás érte, bántották a pletykák, a rágalmak, pedig sok mindent úgy csináltunk végig, hogy neki nem mondtuk meg, sőt volt olyan is, amiről én sem tudtam, csak az anyja, meg a lánya. De végül neki is meg kellett tudnia mindent, hogy legalább védekezni tudjon.

Férj és feleség nem vádolják egymást, nincsen rá erejük. Meghalt egy lány, széthullott egy család, ez másutt és másokkal is előfordul, de nem így, és nem ezért. Avagy az eset mégiscsak általános, legalábbis valamilyen szinten? Magyar sors - írtam korábban, s az elhangzottak nem győztek meg az ellenkezőjéről. S Molnár Csilla történetének még korántsincs vége!

(Folytatjuk.)

Halmágyi Miklós
Fotó: Benkő Sándor