"A választás, a verseny, természetesen nem életre-halálra szól." (Idézet az 1985-ös szépségverseny programfüzetéből.)

Fonyód, strand, 1986. augusztus 13.
-Mi a legújabb pletyka a szépségkirálynőről?
-Nézze uram, itt nálunk a népek már kifogytak az ötletekből. Mi a legújabb? Amit csak akar! Kábítószer, terhesség, alkoholizmus, prostitúció, lefizetett győzelem, disszidálás, családi botrány. Ha kifelejtettem valamit, szóljon!… Miért, maga tud valami újabbat?

*

Molnár Istvánné, az édesanya:
-Tudja, azt tartom a legnagyobb bűnömnek, hogy nem tanítottam meg neki a felnőtt világot, azt akartam, minél tovább maradjon gyerek. S ő az is volt. Jön haza, zsűrizett a tervezett második szépségversenyen, s újságolja, képzeld anyu, milyen aranyos ez az Endrei Judit, máskor meg, hogy ez a Wichmann Tamás milyen kedves, rendes ember. Ő örült, hogy velük lehet együtt, hogy megismerhette őket…

A hallban, a dívány sarkában játékmackó gubbaszt, nyakában fekete szalagcsokor, de fekete szalag van a vázában levő judásvirágon is, fekete drapéria Molnár Csilla szobájának ajtaján, s feketében jár a magát marokszám Seduxennel nyugtató asszony és férfi is. Az utca felől csak a lehúzott redőny árulkodik, s a Muskátli kifőzde felirat alatt a hiányzó nyitvatartási idő. A Muskátli július 10-én bezárt.
A plakátok országszerte lassan lekerülnek a falakról, a tévéből eltűnik a vele felvett reklám, minden múltidőbe kerül. Egy hónap telt el a halála óta, ez bőven több a csodák számára engedélyezett három napnál, ennyi idő alatt felejteni is lehet. Vagy mégsem?

Molnár Istvánné keresett telefonon, a Vas Népében lányáról megjelent cikk után. Megköszönte. Akadozó, sírástól elcsukló hangon beszél, ígéri, küld valami emléket Csilláról. Rosszul érzem magam, amikor leteszem a telefont. Néhány nap múlva fotós kollégámmal rekkenő hőségben, kavargó gépkocsi- és emberáradatban keressük Fonyódon a Muskátli kifőzdét. Szerencsénk van. Molnárnéval az ajtóban futunk össze, épp készül valahová. Tétovázik, de kérésünkre visszafordul, keskeny lépcsőn megyünk nyomában fel az emeletre.
-Azért hívtam fel telefonon, mert aggódtam magáért, hogy még az állásában van-e.

Vékony, alacsony asszony. Megviselt, megtört ember, inkább árnyék, mint hús-vér valóság.
-Azt képzeltem magáról, valami idős, nyugdíj előtt álló újságíró, akinek minden mindegy.
Hallgatunk, mit is mondhatnánk. Mikor megkapjuk az engedélyt, kollégám bemegy Molnár Csilla szobájába fényképezni, én pedig bekapcsolom a magnót. A továbbiakban alig akad dolgom.
-A férjem nincs idehaza, elment valahová.
-A férje gyógyszereket szedett, szívgyógyszert. Beteg?
-Igen. Ő szeptember 30-án lebénult az egyik lábára, porckorong sérve van és idegbecsípődése lett, két hétig nem tudott az ágyról leszállni. Közben elég sok gyógyszert kapott, másfajtákat is. Csilla októberben megnyerte a versenyt, jöttek a problémák, jöttek a telefonok, idegileg ez megviselte, meg a kéthetes fekvés is valószínűleg annyira megviselte, hogy a szíve miatt több esetben vitte el a mentő. Infarktus gyanúval három napig az intenzíven volt.
-Most milyen állapotban van?
-Jár rendszeresen injekcióra, kezelésre. De amiatt, ami történt, nincs is erőnk egymással foglalkozni.
-A férje hány éves?
-A férjem harminchét.
-És ön?
-Én meg negyvennégy.
-Az élete hogyan alakult eddig?
-Elég nehezen alakult. Egyszerű szülők gyereke vagyok. Anyám cseléd volt, apám az nem volt cseléd, de paraszt szülők gyereke. Karádi születésű vagyok, édesanyám téeszbe került, elég sok mozgalmi munkát végzett, szüleim negyvenötös párttagok, apám most februárban halt meg. Édesanyámat még korábban kiemelték, a járási nőtanács titkára lett, aztán bekerült a megyei nőtanácshoz, folyton tanult. Személyzeti vezető lett Kaposváron. Pillanatnyilag az elmeosztályon van Kaposváron.
-Hogyan vágtak bele ebbe a kifőzdébe?
-Nehezen kezdtük, édesanyám nagyon sokat segített. Anyagilag mindenért úgy kellett megdolgoznunk. Volt is úgy, hogy nem bírjuk tovább, csak azért csináltuk, valahogy ösztönszerűen, mert amit vállaltunk, azt be kell fejezni. Volt egy társasházunk itt Fonyódon, de a férjem nem tudott ott megszokni. Én beteg voltam hosszú évekig a vesémmel, veszélyeztetett terhes is voltam.
-A lányával, vagy a fiával?
-A lányommal kezdődött. Azt mondták, hogy csak saját felelősségemre szülhetek, egy orvos sem vállalt, de én kihordtam a terhességemet. Volt a családnak egy barátja Lellén, körzeti orvos, ő segített. Így aztán a nyolcadik hónapban szültem meg Csillát. Lelkileg mit éltem át, azt nem tudom elmondani. Utána jött ki, hogy éjszakákat nem tudtam aludni, annyira féltettem a gyereket. S akkor akartam még egyet, mert úgy éreztem, hogy belebolondulok, hogy nem lesz-e valami baja. Csak az volt a gondolatom, hogyha aludt, lélegzik-e. S ezért kellett egy másik is, noha a férjem ellenezte. Ő nem akart még egy gyereket. Az orvos meg ordított velem, hogy az életemmel játszom. Azt mondta, nem ér meg egy gyerek annyit, hogy valaki az életét reszkírozza. Én akartam, megszületett a fiam. Most már csak ő van.

(Folytatjuk.)

Halmágyi Miklós
Fotó: Benkő Sándor