A RIPORTER MAGÁNYOSSÁGÁRÓL
Egy dokumentumkötet kapcsán

Ilyen forró, tikkasztó napokat éltünk, mint mostanság. Emlékszem, éppen napi teendőimen töprengtem, amikor csörgött a telefon. Aztán megint és megint. Kollégák, ismerősök hívtak. Néhány mondat, néhány szó. Fonyódon öngyilkos lett egy tizenhét éves lány. Mitől lesz országos hír egy család tragédiája? Hiszen, sajnos, tudjuk, nem ő az egyetlen fiatal, aki önkezével vet véget életének. Molnár Csilla Andreát - tíz hónappal e hír közlése előtt - Magyarország szépségkirálynőjévé választották.

Talán nem is volt hazai újság, amelyik ne foglalkozott volna a rendezvénnyel. Hiszen ötven év óta először került sor rá. (A Magyar Média neve fémjelezte.) Lapunk is beszámolt a döntőről egy képriportban, de aztán részünkről ennyiben maradt az ügy.
Nem mintha engem személy szerint ne izgatott volna, kik a résztvevők, kik lettek a nyertesek, hogyan élnek, gondolkoznak, mit remélnek, mi lesz velük? De túlságosan nagy volt a felhajtás körülöttük, "túl sok a púder" - ahogyan mondani szokták - a hivatalos nyilatkozatokban. Így nem sok reményem volt arra, hogy az igazat, tehát valami emberit megtudjak róluk. Azzal pedig tisztában voltam, az a fajta újságírás, amely az ilyen ügyeket körülveszi, nem nekem való. Megmaradtam hát a csendes szemlélődésnél, s amikor a televízió képernyőjén feltűntek a győztesek, minden női irigység nélkül sóhajtottam fel: te jó ég, milyen gyönyörűek!

Nyúlánk lány tűnt fel a dobogón, fejtartásában, járásában volt valami különös méltóság, egyszerűség. Arcán még a gyermekkor tisztasága. Valóban gyerek volt még ekkor, tizenhat éves.

Bámulatomat az sem csökkentette, hogy tudtam, cselesen van ám ez kitalálva. Mármint a JELENSÉG. A nemzetközi piacon ez a típus "értékesíthető" a leginkább. Az alak legyen kiforrott, tökéletes, mell, derék, csípő az adott sztendereknek megfelelő, ám az arc tükrözzön ártatlanságot, üdeséget. Olyat, ami a sminken is átüt. De hát kérem, ez szakma! Tényszerű és rafinált. Pénz van benne. Mindegy, én szépnek és kedvesnek láttam őt.

A folytatás.
1985 telén, 1986 tavaszán aztán egyre több visszatetsző dologról értesülhetett, aki kicsit is figyelemmel kísérte az eseményeket. Egy sajátos szerződésről, amelyben a Média szinte kisajátította a lányokat, a második helyezett különös szerencséjéről, az első helyezett mellőzéséről, a család és a menedzser cég vitáiról.

Az ember ismét csak megvonta a vállt: miért éppen ezen a sikamlós területen mennének nálunk korrektül, rendesen az ügyek?

A szépségverseny lassan lekerült a lapok hasábjairól. Legfeljebb, akiknek az üzleti érdekük diktálta - azok próbálták felszínen tartani. Megtudhatták, hogy már a másodikra készül a "vezérkar", továbbá, hogy a mi szépünk Európában sem akárki, Máltán második helyezett lett.

A fotókon láthattuk, hogyan csillog a Fabulissimo pléhkoronája - eszmei értéke 70 ezer forint, s a kislány kötelessége volt a tekintélyes méretű dobozt őrizni, cipelni végig az úton -, szóval csillog a dísz, ámde az első helyezett, a svéd lány fején.
Csilla mosolyog. Tudja - tolmács nélkül is gyorsan tanul -, hogy ilyenkor derűsen, illetve semlegesen kell mosolyogni. Így hát igyekszik. Mosolya csaknem tökéletes. Csak a mozdulatában, ahogyan a Média akkori igazgatójának a vállára teszi a kezét, van valami furcsa. Mintha azt mondaná ezzel a mozdulattal: Hát, tessék F. úr...
Később tudjuk csak meg, mennyi keserűséget, durvaságot kellett elviselnie ezen az úton. És milyen magányos, milyen kiszolgáltatott volt.
Tehát Málta. Európai szépségverseny, második helyezés.
Aztán csönd. Majd a halálhíre.

1986 júliusa.
Kollégám azt mondja, menjek előre, ő nehezen viseli az ilyen helyzeteket. Nem mintha nekem könnyebb lenne, de megyek. Leültetnek a kifőzde kertjébe, a lugas alá. A ház teli emberekkel, írógépkattogást hallani, a gyászértesítéseket gépelik. Olykor valaki megáll mellettünk, megkérdezik a velünk szemben ülő gyászruhás asszonyt, mit intézzenek, segítsenek...

Az asszony beszél. Szaggatottan, mélyről és iszonyú nehezen törnek fel belőle a szavak, mondatok. Tíz hónap története, ahogyan ő megélte.
Minden, amit akkor, egy évvel ezelőtt elmondott - tényszerű, ma is összefüggő egész. A konfliktus középpontjában a "CÉG" állott, a háttérben pedig a családi feszültségek, amelyről akkor kevesebb szó esett.
- Miért nem jött korábban? - fogta meg az asszony a kezem, s tudtam, ez a mondat nem a szakmámnak szól, bár ez hozott ide. Egy embert keresett, aki jószándékkal közeledik, aki nem akar üzletet, nem akar potyázni a vendéglőben, nem fenyegetőzik, nem surran be a kislány immár üres szobájába, hogy fényképeket lopjon ki a fiókból, nem kattogtat a fényképezőgéppel az agyongyötört arcba, nem gúnyolja ki a "vendéglősöket", nem megy el a ravatalozóba, hogy a kiterített lány szépségéről írjon... Jóllehet, profi szemmel, praktikus szempontból s bizonyos törvények szerint e cselekedeteket is a "nyilvánosság tájékoztatása" vezérli.

Lehet, hogy a végtelen fájdalom mondatta ki vele e szavakat, lehet, hogy csak a kapaszkodás, mert maga is meg akarta érteni, mi is történt az ő életükkel, mi történt a gyermekével?
Lejárt a harmadik tekercs is. A sógornő a családról beszélt, szinte fogott, ne menjünk még el, a kisfiú lehozta, megmutatta a koronát, csodálkoztam, milyen könnyű... Aztán a fiú, a 14 éves, racionálisan megkérdezte - azt hiszem, ő volt akkor ott az egyetlen, aki erre is gondolt -, mikor és hol fog megjelenni az írás?
Nem tudtam válaszolni. Megígértem, hogy visszamegyek. Közben nyugati bulvárlapok újságírói lepték el a házat, ostoba és gonosz pletykák keltek szárnyra, és érkeztek a részvéttáviratok.

Ültem a temetésre induló buszon, a gyerekek, Csilla osztálytársai között. Az úton "róla" beszélgettünk. Meghatott, ahogyan tanárai és társai éreztek iránta. Nekik elhittem, hogy őszintén szerették.
Ebben a gimnáziumban nem voltak iránta "előítélettel", nem akarták nehezíteni az életét. Ha van ebben a történetben tisztaság és szépség - akkor ezt az érzést ott, köztük éreztem.
A temető elé érve azonban elsodort tőlük a tömeg. A környék lezárva, legutóbb egy helyi személyiség temetésén volt ekkora biztosítás - mondta az egyik rendőr...
Középkorúak családostul, szotyolát ropogtató kamaszok, lokálpatrióták és turisták, kisgyerekek vállakra emelve, hogy jobban lássanak, anyák babakocsival... Egymást tiporva, tolakodva, hiszen "ilyen még nem volt".
Mindezt látva, ugyancsak felerősödött bennem a kétség: van ízlés, van még őszinte emberi érzés ebben a világban?

Hazaérve sorba raktam, megszámoztam a beszélgetésekről készült tekercseket. Gondosan betettem őket a fiókba. Új jegyzetfüzetet nyitottam, újságcikkeket gyűjtöttem. Vázlatot készítettem a felkeresendőkről, s lassan kirajzolódtak a főbb vonalak, amelyeken elindulhattam volna.
De valahogy már ekkor éreztem, nem fog menni. Talán mert túl sok tragédiával találkoztam az utóbbi időben, talán mert ismertem, tudtam, mi az, valakit, valamit véglegesen elveszíteni. Így aztán nem érdekeltek a szakmai elmarasztalások, a kárörvendő mosolyok: na ugye, hogy nem tudja "megcsinálni".
Igaz, nemcsak énbennem volt ez a belső gátlás, ez a döbbenetből fakadó tehetetlenség. Még ezekben a napokban találkoztam két fiatal nővel (filmrendező, forgatókönyvíró), akik már akkor figyelemmel kísérték a kislány, a család sorsát, amikor a tragikus végnek még a szele sem érintett meg senkit. S próbáltak is segíteni nekik, amiben tudtak. Mégis - bár rengeteg adat, személyes élmény volt birtokukban - úgy érezték, képtelenek a "történetből" filmet készíteni. Persze, tudták, ha ők nem, majd megcsinálja más. Lehet, de akkor sem - mondták: talán majd egyszer, évek múlva...

Aztán megszületett egy korrekt, az összefüggéseket, a jelenségeket felmutató film: a Szépleányok. S az egyéni tragédia kapcsán a hazai szépipart bemutató könyv: a Szépséghibák.
Még hallani lehetett újabb tervekről, villámgyorsan érkező és eltűnő látogatókról, pletykalapok felfedezéseiről, és így tovább...

Egy hónap, kettő, három. Lassan csend lett a család körül.
Éltem az életem, újabb ügyek hálójába keveredtem, s olykor eszembe jutott az a ház és az a beszélgetés Fonyódon. Valahogy hiányosnak éreztem mindazt, ami napvilágra került. Sok volt a találgatás, homályos utalás, a "CÉG" pedig hallgatott.
Persze tudtam, ez nem véletlen. Ahhoz, hogy valaki az igazat megközelítse, beleássa magát emberi, érzelmi viszonyok szövevényébe, szembesítse az olvasót, a nézőt az intézményesített cinizmussal - annak "pokolra kell mennie". Annak az embernek tisztességgel, iszonyú energiával kell munkához látnia. Az nem egyszerűen rekonstruál, maga is megszenved a kimondott, a kimondatott szóért. Hiszen nincs hálátlanabb riporteri feladat, mint egy ilyen tragédia után szembesíteni a családot önmagával, érzéseivel, moráljával, környezetével. Tudnia kell kegyetlen kérdéseket feltenni, s azzal is tisztában kell lennie, hogy akármilyen tisztességes munkát tesz le az asztalra egy év múltán, voltaképpen semmi sincs befejezve...

Furcsa módon a munka másik része - a könnyebb. Könnyebb egy vállalattal, intézménnyel, pozicionált, különös kapcsolatokkal és szálakkal védett emberekkel szembe kerülnie... Igaz, már pusztán a megkeresésük és a kérdések feltevése is sértő számukra. De itt "csak" tiszta értelemre, bátorságra és szívósságra van szükség. És olykor ravaszságra, cselre, "hiszékenységre", hogy tisztán láttasson. Mert a kérdezettek magabiztosságukkal, kisszerűségükkel, hatalmuk fitogtatásával önmagukat leplezik le.

Friderikusz Sándor dokumentumkötetéről - Isten, óvd a királynőt! - jut eszembe mindez.

Véletlenül tudom, hogy először ő is megfutamodott az önmagára mért feladattól. Elindult Fonyódra, és visszafordult. (Ezt az érzést jól ismertem. Számtalanszor megéltem. Szorongás, sajnálat, részvét keveredik benned. Kérdések halmozódnak fel, feszült és védekező vagy egyszerre. Kell-e neked, hogy ilyen mélységig avatkozz bele mások életébe? Vége a nyugalmadnak, belső békédnek. És ha mégis belekezdesz, tudsz-e olyat tenni, írni, ami segít; általános érvényűt, aminek nyoma lesz? Igen? De milyen áron? Egyáltalán van-e értelme itt még valamit mondani?)

Az édesanyának - Molnár Istvánnénak - utolsó reménye ez a könyv. Miért vállalta megtörten, kifosztottan is a nyilvánosságot?...
"Azt szeretném, ha valaki tényleg venné magának a fáradságot, és kiderítené, miért is kellett meghalnia a kislányomnak... ha egyszer valaki végighallgatna, mert mostanáig négy hónap telt el a lányom halála óta, de hivatalosan ezt még nem tette meg senki. Hát ha nincs hivatalos ember, akit érdekelne néhány nagyon furcsa dolog Csilla életével és halálával kapcsolatban, legalább egy riporter legyen kíváncsi rám és ránk."

Az önfeltárulkozás veszélyes és kegyetlen játszma. És a riporter sosem lehet egyetlen embernek elkötelezett. Friderikusz Sándor tehát ezt feleli:
"Szeretném, ha figyelembe venné, hogy én minden érintettet, minden szóba hozott és minősített személyt meg fogok keresni, és különösebb szépítgetés nélkül leírom az ő véleményüket, álláspontjukat, mégha az kicsit vagy nagyon is fájdalmas lesz. Ez alól nem lesz kivétel az önök családi élete sem. Csak így lehetséges, hogy végre tisztességes tájékoztatás legyen Molnár Csilla Andrea életének és halálának körülményeiről..."
Válasz:
"Ha maga nem mondja ezt, én külön kérem..."

Az édesanya, ez az okos, intelligens asszony, e döntésével olyan lépésre szánta el magát, amelyre csak kevesen képesek. Azzal, hogy vállalta a nyilvánosságot, vállalta, hogy szembenéz önmagával. Vállalta azt is, ami egy szülő számára különösen kényes dolog: hogy kiderül, lányának volt egy külön, felnőtt, női élete is. És azzal is tisztában volt, hogy házasságának olyan lappangó, addig meg nem fogalmazott kérdései kerülnek felszínre, amely után nehéz lesz az addigi életet folytatni.

A kötetből egy átlagos, tisztességes magyar család élete mutatkozik meg. Átlagosnak érzem, akkor is, ha a sors szélsőséges helyzetbe sodorta őket. Átlagosak abban, amiben sok magyar család. "A nulláról indulásban", az igyekezetben, a szorgalomban, az önkizsákmányolásban - mert valamire szeretnének jutni. S miközben ez sikerül, halmozódnak a feszültségek, kopnak az érzelmek, a gyerekekre mind kevesebb idő jut, s a szülők maguk is megváltoznak. Bizonyos tulajdonságaik erősebbek lesznek, mások gyengülnek. Változik a gondolkodásuk, értékítéletük, az egyiké ilyen, a másiké olyan irányban. Az egyik mindenben a maga akaratát akarja érvényesíteni, a másik védekezik, enged vagy éppen megpróbálja kicselezni... A feleség fejében megfordul a válás, összepakol, elköltözik, visszamegy, összevesznek, kibékülnek. Túl sok köti össze őket, túl sok választja szét...
Eközben pedig megy a verkli, pénzt kell keresni, talpon maradni - "megmutatni".

S aztán történik valami, egy kalandnak induló dolog, amely kibillenti őket a megszokott kerékvágásból. Hiba volt a gyereket engedni. Késő tiltani. Imponál is a hír, a népszerűség, terhes is. Reflektorok, ünneplés, és döcög a koszos vonaton hazafelé. Hova tegyék magukat? Egyáltalán, mit jelent ez? Mit jelent egy ilyen cím nálunk? Rang-e? Van-e értéke? S ha igen, mit jelent külsőségekben, pénzben? Mert hiszen egy ponton a pénz, az üzlet is betört az életükbe. A szülőket a "CÉG" túlzottan anyagiasnak nevezte, pedig ők csak azt szerették volna tisztázni, mi jár egy ilyen címmel? Ha a szépség áru, ha piaca van, ha annyian keresnek rajta, ha reklámértékről beszélnek - akkor az mindkét félre méltányos feltételekben fogalmazódjék meg.

Méltányos feltételek? Ki tudott volna itt valamiféle jogot érvényre juttatni? Akkor, amikor az egyik meglehetősen kitanult szereplő - a lány menedzsere egy ideig - a következőt állítja a könyvben: "...arra a szerződésre, amit a középdöntőn túljutott lányokkal aláírattak, a római jog egyértelműen azt mondja: lex leoninus, azaz oroszlánszerződés. Ez azt jelenti, hogy az egyik fél rabol, a másiknak semmi sem jut."
Ebbe az üzleti felfogásba bőven belefér, hogy nemcsak a lányokat, hanem osztrák üzleti partnerüket is "megrabolják", azaz ne fizessék ki, ami nekik jár... Azt a partnert, akihez "tapasztalatcserére" úgy jártak a mindenféle rendű-rangú szervezők, mint más a Nagykörútra.

A ringlispil közben forog, viták, veszekedések otthon, megalázó jelenetek irodákban, kölcsönös szemrehányások, a felkapottság, divatosság érzése, és bár józan eszük azt mondaná: hagyják az egészet, már nem tudják... Hiszen minden bizonytalan, nincs tartós befektetés, ki tudja, mi lesz jövőre.
Ahogy mondani szokták: itt minden összejött. És a lánynak talán a szerelemben sem volt igazán szerencséje. Talán nem is akart meghalni. Talán, mint a kisgyerekek, meg akart ijeszteni minket... Talán csak egy kis nyugalmat, csöndet szeretett volna...

Nem hiszem, hogy valaki tételesen és tényszerűen hibáztatható öngyilkosságáért. Legalábbis egyetlen személy nem. Azok, akik az utolsó délutánon a legközelebb voltak hozzá, amúgy is ezerszer visszapörgetik azokat a pillanatokat, minden szavukat, mozdulatukat. Egy biztos: ami erre a fiatal emberre rászakadt, kevesen viselték volna el ép lélekkel.

Csaknem száz beszélgetést tartalmaz Friderikusz Sándor riportkönyve. A megkérdezettek mindegyike aláírásával vállalta véleményét. És bár egy tizenhét éves lány életének hiteles dokumentumait tartalmazza - sokkal többről szól; azokról a viszonyokról, amelyek között élünk. Isten, óvd a királynőt! - írja a címben a riporter...
És minket is.

Kormos Valéria