SZÉPLEÁNYOK

Ingoványos az út, amíg a szép leányokból – szépleányok lesznek. Onnantól pedig halálosan veszedelmes.

Ezt dokumentálja – szó szerinti értelmében alkalmazva a műfajt – Hartai László és Dér András dokumentumfilmje, a Szépleányok.

Hogy mégis egy izgalmas játékfilmnek kijáró érdeklődéssel és belső feszültséggel nézzük? Annak oka egyrészt a nagy tétre menő játszma, amit a film megörökít. Másrészt a szenvtelenségében szenvedélyes mód, ahogyan megörökíti.

A Magyarország Szépe 1985 elnevezésű verseny meghirdetése és lebonyolítása körüli eseményekről és felhajtásról a hazai közvélemény bőven értesülhetett. Egy ilyesfajta országos akciót másképp, mint nagy reklámmal, dekorációval, csinnadrattával, nem lehet és nem is érdemes megrendezni. Kiváltképp akkor, ha ennek az akciónak, a szépek közül is a legszebbek kiválasztásának a legfőbb célja sem más, mint maga – a Reklám. A Reklám, amely természetesen szorosan összefonódik az Üzlet fogalmával. Amit találóbban így nevezhetünk: Reklámbiznisz.

A sajtó, a tévé, általában a tömegkommunikáció maga is derekasan kivette a részét a szépségkirálynő-választás monstre reklámkampányában. S miért ne tehette volna tiszta lelkiismerettel? Reklám nélkül ma már a sajtó, a tévé és általában a tömegkommunikáció sem tudná magát anyagilag fenntartani. Amellett a szépség igazi humánérték. Ha a tájban, a virágokban, a műalkotásokban keressük a szépséget, mennyivel kevesebb okunk-jogunk van ugyanezt tenni leányaink között?

A női szépség gyönyörű adottság. A természet ajándéka. Tagadhatatlanul nagy előny az élet küzdőporondján. Ám hogy valaki szép leányból szépleány legyen, ahhoz nem elég egy melléknevet egy főnévvel egybeírni. Ahhoz az kell – legalábbis a nevezetes magyar szépségvásár mosolyokba burkolt rideg szabályai szerint -, hogy e címért-rangért-kiváltságért odaadja, elkötelezze magát idegen erőknek és érdekeknek. Ennek a folyamatát követi a film. Az alkotópáros, felváltva töltve be a rendezői és az operatőri tisztet, szorosan „rajta volt” a témán. De hát valójában mi volt az indítékuk?

Már a kezdeti hurrá-hangulatban is voltak, akik vegyes érzelemmel, sőt kifejezett ellenérzéssel fogadták a szépségverseny felelevenítésének eszméjét Magyarországon. S voltak olyanok, akiket az egész tömegméretű megmozdulásban maga a jelenség izgatott. Kapitalista típusú szépségverseny a mi adott szocialista viszonyaink között? Ez feltétlenül tanulmányozásra méltó téma. Szemmel láthatólag ez mozgatta a két fiatal filmes kíváncsiságát is. Ott lenni, megtudni, kifürkészni: mi van a dolgok hátterében?

Ott is olyan szépnek és vonzónak mutatja-e magát a rivalizálás, mint a reflektorok fényében? S egyáltalán, kik rivalizálnak? Egyfelől, kik azok a leányok, akik legszebb életreményüket szépségük felfedezésére és menedzselésére alapozzák? Másfelől, kik azok, akik e felfedező és menedzselő tevékenységüktől várják az üzleti hasznukat?

Aligha van a világnak olyan dokumentumfilmese, törekedjék bár ábrázolásmódjában a legelfogulatlanabb tárgyilagosságra, amelyik képes lenne pártatlannak megmaradni. Hartai és Dér sem törekedett másra, mint abszolút objektivitásra. Azt tekintették dolguknak, hogy jó helyre és jó alkalmakkor állítsanak be a kamerájukkal. És hogy jól kérdezzenek. S mindenekfelett: jól figyeljenek. Innentől kezdve, a film tartalma és minősége szempontjából, a főszerepet átvette a dolgok alakulása. A tények megmutatták valódi természetüket. A szándékok és célok feltárulkoztak. A lányokkal való kettős manipuláció, ami egyrészt magát a személyiségüket, másrészt a „felhasználásukat” érintette, szinte spontán bontakozott ki a felvett anyagból.

Ez a két pályakezdő művész legfigyelemreméltóbb bravúrja. Nem kétséges persze, hogy ennek eléréséhez a képben-hangban rögzített tényeket megfelelő módon kellett megszerkeszteniük. Úgy találták leghatásosabbnak, hogy művüket fejezetekre, ha úgy tetszik, tételekre tagolják. Filmjüket filmlemeznek nevezték el, mintegy a hanglemez mintájára, amelyen több „szám” kap helyet egymás után. Ez feltételezhet bizonyos célzatos beavatkozást, műviséget. De nem volt szükségük rá az alkotóknak. Megmaradhattak tényszerűnek, mert a tények – sajnos – mindenben a kezükre játszottak.

S anélkül, hogy különösebben beleártották volna magukat a tények menetébe, filmjük kifejezi – olykor a szomorú konkrétumok ellenére is az irónia, igaz, a keserű irónia hangján – óvó, figyelmeztető, elítélő szemléletüket.

Felrajzolták a sok száz jelölt közül néhánynak, köztük a majdani győztesnek, a hétköznapi portréját. Jelen vagyunk szépleányokká képzésükön, a testük, a mosolyuk, a nyilvánosság előtti viselkedésük nagy mutatványának próbáin. Tanúi vagyunk egy aktmegmintázás inkvizíciójának. S látjuk, amint az ifjú hölgyek fokról fokra veszítik el a természetességüket. Ám a film tisztességesen vall arról is, hogy minden torzító, manipuláló művelet ellenére ők maradnak meg a piacon a legártatlanabbaknak. S egyben a legkiszolgáltatottabbaknak. Szerződéseket iratnak alá velük bizonyos cégek, amelyekkel olcsón kizárólagossági jogot szereznek a személyük, a bőrük, az imágójuk felhasználására. Bepillantást nyerünk a nemzetközi úgynevezett szponzorálás mechanizmusába, műhelytitkaiba. A látlelet kiterjed a végeredményt eldöntő alkura, osztozkodásra is. A „koronázási” ceremónián „kihozott” hamisításra.

Hartai és Dér szándékától függetlenül egy tragikus végkifejlettel kapta meg valódi drámai arculatát a film. Nem az élet, hanem a halál írt epilógust a történethez. Mindenki tudja: a tizenhét éves „királynő” öngyilkos lett. A film tartózkodóan, de elkerülhetetlenül, ennek a végzetes fordulatnak is a nyomába eredt.

Sas György