A KÁDÁR-KORSZAK KÉPCSARNOKA

A rendszerváltozás óta félig felnôtt egy új nemzedék. Akiket szüleik tízéves gyerekként vittek el Nagy Imre újratemetésének ünnepére, mostanában érettségiznek. Számukra a Kádár-korszak olyan történelmi félmúlt, mint számomra a Horthy-korszak. Gyakori és szorongató élményem: kiváló fiatal embereket vizsgáztatok, akiknek két nyelvbôl van felsôfokú vizsgájuk, remekül értenek a számítógéphez, de néhány bemagolt tételen túl fogalmuk sincs, mit jelentett október 23. és november 4. 1956-ban Magyarországon.

A történelem a múlt szociológiája, tanította Max Weber. "Befejezetlen szocializmus" című, kiváló kötetükben vélhetôen ezt a klasszikus mondást is figyelembe vették a szerzô-szerkesztôk, Gerô András és Petô Iván. Sokat tanulhattak az Annales-iskola francia és magyar történészeitôl is, akik úgy gondolták: a történelemben nincs jelentôs és jelentéktelen esemény. A parasztasszonyok fehérnemű-viselete és szeretkezése, a katonalovak zabfogyasztása ugyanolyan fontos történelmi dokumentum, mint a mindenkori diplomáciai tárgyalások és pénzügyminiszteri intézkedések. Gerô András és Petô Iván ennek jegyében kívánja ábrázolni a Kádár-korszakot. Rengeteg egykorú fényképpel, s csupán szűkszavú és tárgyilagos szövegmennyiséggel.

A fénykép mindig hatásosabb az írott szövegnél, mivel nem lehet meghamisítani - írja a fényképezésrôl szóló kitűnô könyvében Susan Sontag. Ebben a hatalmas kötetben két kedvenc fotóm akadt. Egy nem közismert Kádár-kép a hetvenes évek elejérôl: a korszak névadója a Balaton partján pecázik, félkopasz fejét hatalmas zsebkendô védi a naptól, szélesen nevet, derekán tetemes hurkák. A másik fotó: kimagasló értelmiségiek ülnek az MSZMP X. kongresszusának padsorában. Bognár akadémikus feltehetôen vicceket mesél Lukács akadémikusnak, Illyés és Németh László szelíden mosolyog, csak Darvas József zord, talán érzi, hogy nem köztük a helye. Van min töprengenie...

Gerô András és Petô Iván tudják, a jó történész akkor végez eredményes munkát, ha összhangba hozza művében az empátiát és a kritikai távolságtartást. A korszak névadója harminc év során különféléket tudott mondani. 1958-ban: "A Dunántúlon, különösen pedig a gyôr-soproni vonalon jól szervezett fegyveres ellenforradalmi bandák százával gyilkolták le állati módon a kommunistákat, egyszerű munkásokat, parasztokat, értelmiségieket, minden haladó embert..."

A nyelv ugyanúgy tanúskodik valamely korszakról, mint a fénykép. A fenti szöveg a sztálini nyelvet idézi, minden mondattagjával, egész dikciójával. Késôbb egy másik Kádár János szólal meg: "Én valamikor pásztor is voltam. Annál jobb foglalkozás nincs a világon... Most is szívesen dolgoznék ilyen szép környezetben, a szabad levegôn, de hát valakinek azt is el kell végezni, amit én csinálok." Ez a nép közé járó, az igazságos Mátyás királyt mintázó Kádár nyelvbeszéde. Kár, hogy a kötetbôl hiányzik az utolsó nyilvános arc és szöveg: a szüntelen rángatózás, az öszszefüggéstelen monológ, Nagy Imre névtelen árnyékának megidézése.

Kép és szöveg egysége, történelmi dokumentáció gyanánt. Emlékszünk-e még, ki volt egykoron Okos Kata? A hatalmas példányszámban megjelenô Nôk Lapja nevelési rovatának jelképes krónikása volt. Mármost 1957. január 1-jén Okos Kata sajnálattal közli olvasóival, hogy az október 23. elôtt beküldött leveleikre nem tud válaszolni, mivel valamennyi irat elpusztult. Az iskolákban szabadon folyik a hittanoktatás, cserébe a Magyar Római Katolikus Püspöki Kar kikéri magának, hogy az ENSZ beavatkozzék Magyarország belügyeibe. A lesoványodott Nagy Imre a halálos ítéletet hallgatja a vérbírák szájából, nem kér kegyelmet.

Az "istenadta nép" azonban évtizedeken át nem erre emlékezett. A nyolcvanas évek elejéig élvezte a régióban szokatlanul magas életszínvonalat. Egészen addig, amíg bôvült az elosztható anyagi javak mennyisége. Ennek feltételeit azonban már a hetvenes években sem a magyar gazdaság teremtette elô, hanem a külföldi kölcsönök jóvoltából vehetett a magyar átlagpolgár Trabantot, késôbb Zsigulit, így utazhatott nyaranta Jugóba, sôt Spanyolba is. Bôvültek a szegényes szabadságjogok: véres viták után Magyarországon lehetett farmerben járni, hosszú hajat növeszteni, monokinire vetkôzni, volt táncdalfesztivál, szépségkirálynô-választás (bele is pusztult a szépséges Molnár Csilla, ha még emlékszünk rá), kitűnô nyugati filmeket mutattak be, a templomi esküvô nem számított törvénysértésnek.

Kádár János elvtárs véres kezű hóhér is volt, meg puritán ember is volt. Elhárította a szertartásos üdvözléseket ötvenedik, hatvanadik, hetvenötödik születésnapján. Grízes tésztát villázott, sakkfolyóiratot lapozgatott, igazán jól csak Tamáska Mária nénivel, a feleségével érezte magát. Ifjúkorában feltehetôen szeretett vele csókolódzni, elsô titkárként fôként Brezsnyevet és Honeckert csókolta szájon, míg Gorbacsov már inkább a kézfogást kedvelte.

Aztán ez a furcsa proletárdiktatúra recsegni-ropogni kezdett, s a végén puskalövés nélkül összeomlott. "Az egypártrendszert politikai realitásként fogjuk fel, s ezen belül keressük a politikai intézményrendszer továbbfejlesztésének lehetôségeit" - írta 1988-ban a párttagok által is alig olvasott Pártéletben a magabiztos Fejti György.
Nem így történt.

Sükösd Mihály író