CIRKUSZKIRÁLYNŐ

Tudjuk az ősi mondásból, hogy a népnek cirkuszra és kenyérre van szüksége. Minél kevesebb a kenyér, annál több cirkuszra. Gyermekkorom fő attrakciója, az országot leginkább megmozgató eseménye a táncdalfesztivál volt. El lehetett andalogni a Kislány a zongoránál kissé nyúlós dallamain és fel lehetett háborodni a hosszú hajú Illés együttes keményebbnek tűnő nótáin. A politikában még nem lehetett pártokra szakadni, az énekesek megítélésében azonban bárki szabadon megtehette ezt. Vitától voltak hangosak a munkahelyek, a presszók, a családi otthonok. A különböző generációknak élesen eltért egymástól a véleményük.

És minden generáció véleménye eltért a zsűri véleményétől. A zsűribe minden országos cirkus megrendezésekor köztiszteletnek örvendő, közismert, megbecsült embereket kell ültetni. Ez alapszabály. Ez nemcsak azért fontos, mert emeli az esemény fényét, hanem azért is, mert olyan jólesik őket lehülyézni. Pláne igen lényeges volt ez akkor, amikor az országos vezetőkkel még nem lehetett ugyanezt megtenni. Gondoljunk csak a Kovács József által énekelt Jöjj vissza hozzám... kezdetű örökbecsű gyöngyszemre. A zsűri alaposan lepontozta. A közönség azonban nem hagyta magát. Élénk tiltakozásba, legalább félórás vastapsba kezdett, megakasztva ezzel a szépen hömpülygő fesztivál folyamatosságát. Ez volt az egyik első magyar, nem "felülről szervezett" tömegdemonstráció, amit élő, egyenes adásban közvetített a televízió. A villanyok felgyújtásával való szavazás pedig az első igazi népszavazás. Micsoda nosztalgikus emlékeket ébreszt ez a mai energiatakarékos időkben!

Akkoriban még a hosszú haj mellé is öltöny, fehér ing és nyakkendő dukált a deszkákon. A szépségkirálynő-választás még kapitalista csökevénynek, vicclaptémának számított. A cirkusz egyik fontos dramaturgiai szabálya azonban a változatosság. Ezért nem képzelhető el két elefánt- vagy oroszlánidomító szám egy műsorban. Újabb és újabb mutatványokkal, trükkökkel szórakoztatni a nagyérdeműt. Állandóan a feszültség fokozására kell törekedni. A szépségkirálynő-választás mint újabb országos mutatvány ezért nem várathatott már magára. Volt hírverés bőven és beharangozó nyilatozatok sokasága. ugyanúgy az egy csapásra szerzett hírnév és a jólét reménye vezérelte a jelentkezőket, mint a táncdalfesztivál esetében. És ugyanúgy izgulni lehetett azért, hogy igazságtalanul, korrupt módon dönt a zsűri, mint bármikor.

A királynőt azonban mindenki ünnepelte, a történelemből tudjuk, hogy nálunk a győzteseket mindig ünneplik. És azt is tudjuk, hogy az életükre törnek. A cirkusz világától nem idegen a mesterségesen fokozott életveszély, nem idegen néha a vér, sőt a halál sem. Sokan azzal a titkos vággyal ülnek be a produkciókra, hogy az idomárt hátha bekapja az oroszlán, az artista hátha leesik a kötélről. Ritkán történik ez meg, "szerencse" kell ahhoz, hogy valaki éppen ott legyen. Aki viszont éppen ott van, nagy érdeklődésre számíthat, amikor a látottakat elmeséli a többieknek. Nagy példányszámra, ha könyvet ír belőle, nagy nézettségre, ha filmet készít róla. Ugyanis az ilyen baleset sohasem véletlen, mindig modellértékű. Azt mutatja, hogy rosszul működik a cirkusz. Figyelmetlenül és nem megfelelő alapossággal dolgozták ki a számokat. Túl sokat kockáztattak a sikerért.

Hiszen tudjuk, a közönség szereti látni a vakmerőséget, szereti látni az oroszlán nyitott szájában az emberfejet, szereti látni, ha az oktondi állat megtréfálja az idomárját, nem fogad szót neki. A lelke mélyén azonba tudja, hogy ezt is az artista tanította be az állatnak, fáradságos munkával, jól ismerve a természetet, a cirkusz törvényeit. És a közönség mégiscsak az embernek ezt a győzelmét szereti a legjobban a cirkuszban. Azt, hogy a legnagyobb izgalom, a legvakmerőbb mutatványok után mégiscsak visszaáll a világ rendje, és az artista boldogan hajlongva, örömmel azt kiáltja, hogy "hepp". A mai szépségkirálynő-választáson azt kívánom, hogy legyen az, ami, jól szervezett népszórakoztatás. Ne legyen többé fájdalmasan tragikus társadalmi modell.

Bóta Gábor