SZÉPLEÁNYOK

Két esztendővel ezelőtt, amikor a Magyar Média óriási csinnadrattával meghirdette az országos szépségversenyt, úgy látszott, hogy a polgári csökevénnyé visszaminősített hagyományt sikerül halottaiból feltámasztani. Működésbe lendült az üzleti gépezet, tucatjával jelentkeztek a megmérettetésre vágyó szép leányok, a téma pedig több fontos közéleti esemény elől elszívta a levegőt a tömegkommunikációs fórumokon. Mivel nálunk sokáig befagyasztották az ilyesfajta vetélkedőket, a legalitás kivívása azzal járt, hogy a jól megszervezett apparátus tudósítások és riportok légiójában kezdte bombázni a közönséget. Mindent megtudhattunk a külsőségekről, az előkészületekről, a jelöltekről, az ártalmatlannak ígérkező társasjáték valamennyi mozzanatáról.

Azazhogy mégsem tudhattunk meg mindent. A fények elnyelték az árnyékokat. A következményeket nem sejthettük előre. A kedvcsináló tudósításokban a kulisszák mögött játszódó manipulációkról, a rideg kommerciális törvényekről, a hamiskártyásokról és a cinkelt lapokról egyáltalán nem esett szó. Talán csak a Miss Magyarország-vetélkedő körüli nem éppen kellemes akusztika árulkodott arról, hogy deklarált alapelvek – a tisztesség, a vállalati érdek és a jogszerűség – érvényesítése körül nincs minden rendben. És azt sem borítékolhattuk, hogy a negatív előjelű események láncolatában ennyire pőrére vetkőzhetnek azok a személyiségek, akik a koreográfiát tudatosan vagy közvetve kialakították (szándékaikkal, felfogásukkal, elveikkel egyetemben).

Dér András és Hartai László, a kezdő ifjú filmesek felismerték a témában rejlő óriási lehetőséget. A szerzők a Szépleányok dokumentumfüzérében címszavakba sűrítették és fejezetekre tagolták széles merítésű vizsgálati anyagukat. Méghozzá úgy, hogy a kezdés időpontjában fel sem mérhették, milyen folyamatokat fognak követni. Nem az volt a szándékuk, hogy morális hevülettel elidegenítsenek mindenféle látványosságtól (a királynőválasztástól, a szépségkirakattól, a versenyek mágiájától). Dér és Hartai bemutatja a krónika csillogó lapjait is. Ugyanakkor bevilágítanak a kulisszák mögé, hogy feltárjanak bizonyos összefüggéseket, érzékeltessék az ízlésficamokat, s a tények erejével figyelmeztessenek a remekül irányított gépezet felmérhetetlen károkat okozó működési zavaraira. Dér András így határozta meg a koncepciót: „Filmünknek kiindulópontja volt az első szocialista szépségverseny. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan illeszkedik viszonyainkba ez az életünktől korábban merőben idegennek ítélt kezdeményezés. A legizgalmasabb kérdés számunkra az volt: vajon megőrizhető-e az emberi méltóság, a humánum, kivédhetőek-e a karrierizmus, az önérdek kisstílű machinációi a rendkívülinek mondható körülmények között.” (Mozgó Képek, 1987. február.) Elfogadjuk az optikát, csak a szocialista szépségverseny kifejezéssel nem tudunk megbékélni. Mitől szocialista egy szépségverseny? A szavak sehogyan sem illenek egymáshoz...

A tanulságok viszont – ne szépítsük a dolgot – dermesztőek. Jó néhány meglepő tény is felszínre került a dolgok hordalékával. Kezdjük azzal, hogy a csípő- és kebelméreteket tekintve világszínvonalú csinibabák – bizonyos közfelfogással ellentétben – korántsem üresfejű objektumok. Egyikük-másikuk halálpontosan tudatában van kiszolgáltatott helyzetének. Miért vállalkoznak mégis a megalázó mustrára? Hajtja őket az érvényesülési vágy, a hódítás szándéka, a mesés karrier délibábos ígérete. Valamit valamiért. Aztán az is meghökkentő (a laikus kívülállónak talán inkább, mint a mechanizmus ismerőinek), hogy milyen sok ügyeskedő halászik a szépségbiznisz zavaros vizeiben. Felháborító, mennyire tótágast állnak bizonyos normák és arányok (például a honoráriumok rendszerében). Elszomorító a reklámfogások lila ideológiája (lásd a szoborkészítés ceremóniáját). De mindennél leleplezőbb a megnyilatkozók többségének nézőpontja. A gépezet szerkesztő-hatalmasságai erkölcsi tartásban nem valami jók – igazoló jelentések gyártásában, mentségek és kifogások keresésében, a paragrafusok mögé rejtőzésben, a bizonyítvány magyarázgatásában annál inkább. A Szépleányok durván megmintázott (mert általában csak egyetlen jellemvonást kiemelő) portréi a futótűzként terjedő értékvesztést bizonyítják. A válaszadástól gőgösen elzárkózó főszereplők szintén.

A Szépleányok – mint a dokumentarista irányzat hajtása, s egyszersmind körülírható esztétikai minőség – szilárdan áll a maga lábán. Felépítése hatásos. Dramaturgiájában az élet „szállította” a tragikus fordulatot (Molnár Csilla Andrea, az 1985-ös szépségkirálynő nem sokkal a hajcihő után önként kapitulált), „blokkjaiban” szintetizálódik egymással megrendítő monológ és szemnek-fülnek szánt attrakció, érdes riport és szórakoztató műsorszám, ellesett pillanat, és a publicity kiszámítottsága. Dér András és Hartai László személyes véleménye, konstruktív indulata mindvégig egyértelmű, annak ellenére, hogy – hálistennek – tartózkodnak a tanulságok tételes megfogalmazásától. Nincs manipuláció, és nincs kommentár. Két labdát azért keményebben is lecsaphattak volna az alkotók. A Szépleányokban a közvélemény ítéletét csak bizonyos áttételeken keresztül ismerhetjük meg. A teljes igazság kibontását alaposabb részfejezet árnyalhatná. Továbbá: túlságosan vázlatos az első számú áldozat, Molnár Csilla Andrea örvénybe hullásának megjelenítése. Tudjuk: a Szépleányok nem az ő rekviemje, de ha már ilyen súlyos tragikumba torkollt a Miss Magyarország-cirkusz, a rendezők jobban mélyére hatolhattak volna bizonyos stációknak. Nem csámcsogó pletykálkodással, ahogy mostanában egyes botránykönyvek írói teszik, hanem a dokumentációs bázis és a szociológiai bizonyítás teljesebbé tétele érdekében.

A Balázs Béla Stúdió és a Mozgókép Innovációs Társulás koprodukciójában készült film: hiteles társadalmi tükör. Tekintsük a mindig időszerű Magyarország felfedezése sorozat fontos adalékának.

Veress József