KULISSZATITKOK

Beszélgetés Pauer Gyulával

Pauer Gyula szobrászművész tervezte a Vígszínházban Dosztojevszkij Ördögök című művének díszleteit és jelmezeit. A budapesti bemutató az 1975-ös, nagy port kavaró kaposvári előadás felújítása volt.

-Hogyan közelített a drámához akkor és most? Változtatott-e eredeti elképzelésein?

-Nekem már Kaposváron is a regény sugallta a helyszíneket. Olyan "sűrű", atmoszferikus díszletet szerettem volna csinálni, ami mindenre jó: a darabban előforduló helyszínek mindegyikét magában foglalja, anélkül hogy különösebb változtatásra szükség lenne. A regény világát akartam egy díszletben megteremteni, az eső, a pára, a gőz, a felhő, a nedves-nyálkás macskakő, a fénylő, fekete falak, a világosszürkén derengő égbolt, párás, ködös, nyomasztó, depressziós, világvége-szerű hangulat... Azóta láttam Moszkvát. A kaposvári díszlethez képest éppen emiatt a találkozás miatt változtattam. Mindjárt az első látásra érzékelhető, hogy az oldalfalak, amelyek Kaposváron még csak függönyök voltak, most nehéz, súlyos, párkányos kulisszák lettek, mert Moszkvában ilyenek a házak. Úgy érzi az ember, hogy ezekben a házakban nem is laknak, belül üresek. Nem világítanak az ablakok, üzleteket sehol nem látni, a falak sötétszürkék, kormosak.

-Kaposváron a kockakövek még kopogtak?

-Nem, Kaposváron sem kopogtak. A darab sok verekedést, esést, zuhanást tartalmaz, ezért technikailag úgy kellett megoldani, hogy a kockakő puha legyen. Amíg nem láttuk, kétséges volt, vajon el lehet-e viselni, nem hat-e mulatságosan, hogy a macskaköveken járkáló emberek belesüppednek a macskakőbe... Az az érzésem, a látvány ereje kibírja ezt.

-Fölfigyeltem egy apróságra: kint zuhog az eső, ám a színész a szobában is ázik. Ez szerves része az előadásnak, vagy véletlenül sikerült így?

-Állandóan szitáló esőt szerettünk volna, ez azonban technikailag megoldhatatlannak bizonyult.

-Beszélgessünk a színpadkép fekete-fehér világáról...

-Az Ördögök úgyszólván fekete-fehérben játszódik, mint egy film, de a testnek színe van, és egy-két helyen a ruhák finomabb árnyalatai is láthatóak. Két különböző anyagnak nem egyforma a szürkéje, illetve a feketéje - az egyik zöldes, a másik kékes. Ha egészen elvonom a színt a környezetből, mint ahogy itt tettem, akkor az ember már önkéntelenül is színezni kezd. Az egyiket lilásnak látja, a másikat pirosnak, barnásnak, zöldesnek... különösen ha egymás mellett jelennek meg.

-A záró képsorokban, az eddig elmondottak ellentétjeként, tör be a vörös szín. Miért lett a kaposvárihoz és a regényhez képest más befejezése az előadásnak?

-Az ötlet a rendezőé, Ascher Tamásé volt. Én csak a technikai megoldást találtam ki, illetve azzal egészítettem ki, hogy ez ne egy ember öngyilkossága legyen, hanem egy szemléletnek, gondolkodásmódnak a vége.

-Tadeusz Kantor, aki hetvenévesen a világ egyik legmodernebb rendezője, erősen díszlet- és jelmezellenes - miközben ő maga is díszlettervező volt. Szerinte a színházban a díszletek helyett vizuális realitásokra van szükség, mint például a színész arca, teste és egyéb biotárgyak, objektek. Ön hogyan vélekedik erről a felfogásról?

-Én is díszletellenes vagyok. Hiszen az egész tárgyi környezet megszemélyesíthető, tulajdonképpen minden az emberben tükröződik. Igyekszem a lehető legminimálisabbra szorítani a díszletelemeket, építményeket. A színpad terét többféleképpen fogják fel, én például kulisszával. Van egy kulisszarendszerem, amit paradigmatikusan mindig valami mással helyettesítek, miközben a működési elve ugyanaz marad... Az Ördögök díszlete is kulissza-rendszerű. Egy sor hasonló díszletet csináltam, amelynek az a lényege, hogy a tér szerkezetileg alkalmas úgyszólván minden darab eljátszására.

-1978-ban Ön azt nyilatkozta, hogy szobrászként kirándul a színházba. Elképzelhető, hogy 1987-re megfordul a helyzet - a színházi szakember kirándul a képzőművészetbe?

-Nem, én soha nem tudtam igazán elszakadni a képzőművészettől. A színház nekem mindig is kiruccanás volt, amibe beleragadtam, egyrészt mert rendkívüli sikereim voltak mindjárt az elején - miközben lelkiismeret-furdalást éreztem, hisz saját elképzeléseimet a második sorba kellett helyeznem -, másrészt a képzőművészetből nem tudtam megélni. Ma is a színház és a film az, ami anyagilag fönntart. Legújabb munkáim a Schwajda György által szocialista komédiává átít Lúdas Matyi szolnoki előadásainak díszletei, továbbá Tarr Béla Kárhozat című filmjén dolgozom. Ez a produkció az első nagyjátékfilm, amely nem a Filmgyárban készült, hanem a Filmtudományi Intézet, a Televízió és a Magyar Hirdető anyagi támogatásával jött létre.

-Mivel foglalkozik Pauer Gyula, a szobrász?

-Legutóbbi nagyszabású vállalkozásom az 1985-ös szépségversennyel kapcsolatos. A szépség és az emberi test mindig is a szobrászat központi problémája volt. Ezzel az akcióval dokumentáltam az adott társadalmi eseményt, egyúttal a szobrászat nyelvén megfogalmaztam róla a véleményemet. Tizenöt meztelen modellről vettem gipszmintát, amelyek így egészen a pólusokig pontos információt adnak az élő testről. A szépségkirálynőről is készítettem ilyet, aztán szegény lány öngyilkos lett, most van egy szobra - amelyik pontosan mutatja, milyen volt -, de nem kell senkinek.

-Ezek is pszeudo-szobrok, hűen illeszkedve az Ön művészeti programjához.

-Két célom volt ezzel a programmal. Egyrészt a hazugság jelenlétének bizonyítása a művészetben pszeudotárgyakkal, másrészt a képzőművészet tudományos önvizsgálata. Úgy hazudni, hogy a másikat tudatosan becsapom, vagy hazudni, miközben rádöbbentem, hogy becsapom - ez két különböző dolog. Az egyiket negatív, a másikat pozitív cél vezérli. Én ez utóbbit tűztem ki magam elé. Hogy itthon mégsem fogadnak el, azért van, mert nem látják a kettő közötti különbséget.

-A hamis illúzióvilágban, amelyben minden másnak akar látszani, mint ami, szükség lenne valamire, ami önmaga. Ön ezt a "valamit" nem tudja ugyan felmutatni, de ha jól értelmezem, akkor a manipuláció megjelenítésével az illúzióvilág ledöntésére, a vele való szembenézésre kívánja késztetni az embereket.

-Pontosan. Keleti tanításokat tanulmányoztam, majd megcsináltam egy szobrot, a Mayát. Maya a káprázat istennője, akinek fátylait az ember megpróbálja örökösen fellebbenteni, ám mindig újabb és újabb káprázattal kerül szembe. A mítosz szerint az utolsó fátyol fellebbentése után sikerül kikerülni ebből a szférából, a káprázat szférájából. Nem kellene félni attól, hogy az emberi természet ellenszenves vonásait leleplezzük... Hogy hazudik, csal, hogy kirúzsozza a száját, mert szebbnek akar látszani, trükköket enged meg magának önmaga fenntartása érdekében... Ezeket nem letagadni kell, mert abból lesz a hazugság, hanem el kell fogadni, együtt kell élni velük. Tudomásul kell venni, hogy van hazugság, s bár nem lehet mindent megmondani, mert nem mindenki képes elviselni az igazságot, mégis a maguk teljességében kell nézni a dolgokat. Ezért azt gondolom, hogy a hamisnak is helye van a művészet eszköztárában, mert így morálisan is megítélhetővé válik a műalkotás.

-Említette, hogy a művészetet nemcsak művek létrehozására használja, hanem megpróbálja inmagában vizsgálni. Mit jelent ez? Hogyan valósul meg?

-Igyekszem szétkapcsolni a látványt az anyagtól, de ez csak azon a szinten sikerül, ahogy egy beszélgetés erejéig el lehet választani a tartalmat a formától, hiszen valójában elválaszthatatlanok. Az izgat, hogyan lehet a látvány legelemibb tulajdonságait megismerni. A látvány a fény és a fény nélküli tömeg konfliktusából származik. A szobrász fog egy anyagot és megformálja. A fény ráesik erre a formára. Így kerül a szembe, s ennek következtében az ember azt látja, ami feltehetően ott van. Ebbe a konfliktusba azonban bele lehet nyúlni. Én, pszeudo-szobrászként, tulajdonképpen a fényt mintázom, mert a forma, amit a fény mutat, nincs ott, csak a látványa. Nagyon szoros öszefüggésben van ez a festészettel is. A festő is azt csinálja, hogy a vásznat lekeni festékkel, és arra különböző árnyalatokat, tónusokat visz föl, miáltal azt az illúziót kelti, mintha az ábrázolt valami ott lenne - holott a festmény nem más, mint álcázott vászon, ami nem akarja önmaga vászonságát mutatni, ezért beöltözik valamilyen "képbe".

-A műteremben hatalmas méretű táblaképeket látok. Ezek a legújabb munkái?

-Mostanában már nem egyéni művészként alkotok. Fel akarok oldódni egy kollektív gondolkodásban, amely mások segítségével jön létre. Lassan be is szüntetem azt a tevékenységet, amit Pauer névvel dedikálok. Érmezei Zoltán és Rauschenberger János barátaimmal kitaláltuk Péry Puci művészetét. (Pérz, neveink kezdőbetűiből és egy androgén jelből (y) áll össze.) Ha hárman csinálunk egy művet, az nem azt jelenti, hogy mindhárman benne vagyunk: egyikünk sincs benne. Egyikünk kioltja a másikat, de helyette keletkezik egy új, így Péry Puci a művészetben létező önálló szellemi lény, műalkotás-művész... Azt akarom megvizsgálni, hogy a befogadó egyén mennyiben érez mást, amikor a közösség s nem egy másik individuum szól hozzá a képen keresztül.

-A kész képeket látva szerintem a néző nem fog gondolkodni azon, hányan festették, egyszerűen csak találkozik a művel...

-Épp ezért olyan jeleket adunk, amelyekből kiderül, hogy kollektív alkotásról van szó, s bár a festészet alapkövetelményeinek megfelel, csak azzal a gondolatkörrel együtt fogható fel, amiben születik. Ez talán koncept festészet, amely egy gondolatsort illusztrál...?

-Egyébként: Péry Puci először a Pécsi Galériában lépett a nagyközönség elé, negyven grafikával és kilenc nagy méretű (2 x 4 m-es) festménnyel, 1987. február 13-án.

Dárdai Zsuzsa