Föllebbenti a fátylat az 1985-ben – ötvenéves szünet után – újra megrendezett magyar szépségverseny nyílt titkairól Dér András és Hartai László filmje, a Szépleányok.

A gyászfátylat lebbenti föl.

Amikor munkához láttak, aligha sejthették, hogy amit komédiának vélhettek, csaknem legott tragédiához vezetett. Azóta már aligha vannak a szépüzleti vállalkozásnak titkai, hiszen megannyi újságcikk, riport, könyv is foglalkozott már vele Magyarországon és külföldön is. Nem éppen szebbítve hírünk a világban, noha az egyik zsűritag, Ernyei Béla „színművész, a Playboy fotósa” úgy nyilatkozik a filmen, az volt a „zsűri feladata … hogy hozzon egy teljesen normális döntést az ország érdekében, hiszen annak a lánynak ezt az országot most egy egész éven keresztül kell képviselni.”

A két ifjú rendező, egyikük nyilatkozata szerint, eleve a verseny emberi oldalára volt kíváncsi: „A legizgalmasabb kérdés számunkra az volt, vajon megőrizhető-e az emberi méltóság, a humánum, kivédhetőek-e a karrierizmus, az önérdek kisstílű machinációi a rendkívülinek mondható körülmények között. Hamar kiderült: nem.” „Filmlemezt” akartak készíteni, a fölkészülésről, a jelentkezőkről, otthoni vagy családi hátterükről, s mindezt mintegy diszkózenére. Kérdéses, hogy amikor az augusztus huszadikai tűzijáték háttere előtt a műsorvezető (=lemezlovas) bevezeti a filmet, komolyan beszél-e, vagy ironizál, helyesebben szereplését a rendezők szatírának szánták-e. Fűtött hangja akkor még lehetett a szokás hatalma csupán, ma, a tragédia ismeretében kicsit viszolyogtató. A dallamra illesztett riportok vagy interjúk mindenesetre önkéntelenül is megvilágítanak egy-egy életelképzelést, többnyire téveset. A győztes, akkor még csak a 2-es rajtszámú résztvevő már akkor ezt mondja: „Apám először nem törődött bele, aztán azt mondta, menjek el, mert legalább az első kudarc fog érni az életemben.”

Kudarc? Győzött. S ezzel – veszített.

A bécsi jutalomutazásra indulóban az autóbuszon, a győzelem után már ezt mondta: „...azt hiszem, nekem ezzel a címmel véget ért a gyermekkorom. És felnőttként kell viselkednem, úgy én nem lehetek olyan, amilyen voltam...”

Voltam.

Pedig a verseny idején az ARD televíziónak azt mondta: mindenképpen le szeretne érettségizni, aztán kozmetikus lenni. A riporter már tudta, tudhatta akkor, ki lesz a győztes. Mert ez a nemzeti üggyé álcázott üzlet nem kockázatra ment. Biztosra. A zsűritagok meg a rendezők nyilatkozatai nincsenek összhangban egymással, de az teljesen egyértelmű, hogy a döntő eleve eldőlt. Ki vetette fel valójában, mindegy: valaki megtette a zsűri előzetes értekezletén, „hogy a zsűri mutasson bizonyos egységet, tehát ne derüljön ki az, hogy itt alkalmilag összeverbuvált személyek döntenek” - kérem, figyeljenek, miről: - „pénzeszközökről, pénzösszegekről, a verseny győzteséről”. Vagyis a győzelem maga – harmadrangú kérdés. Lényeg: az összeg, az üzlet, a befektetett pénz megtérülése. Magában véve talán még ez nem is lett volna baj, ha az „üzletfelek” fair play csinálnak mindent eleinte is, később is.

Csakhogy a filmen látható nyilatkozatokból – vagy abból, hogy némely megkérdezettek elzárkóznak a válaszadás elől, noha a gyászoló szülők elég kemény dolgokat mondanak róluk – kiderül: a szépségüzlet nem volt szép üzlet. Az elhangzó mondatok ellentétesek, egymásra rá-rácáfolnak, sőt: némely nyilatkozó mást mond előbb, mást később. Néha hajba is kapnak egy kicsit, hiszen a szponzorok mind a maguk (cége) érdekét nézték, ki korrekt módon, ki kevésbé. A versenyfeltételek sem voltak tisztázottak és egyértelműek. Még kevésbé, hogy mi az ára a győzelemnek.

Bármennyire bizonygatja is a szoborkészítő, hogy művészi célok vezették, s még filozófiát is kanyarít hozzá: alighanem az ő számára is ez a szobrászás elsősorban üzlet volt. (Lett volna.) Kicsit hátborzongató, amikor a pompei szobrokra utal: a lávára, amely hirtelen, minden átmenet, előzmény nélkül eltemette az embereket. Aligha érzi, aligha érti, hogy utalása morbid. Így komorul el a kedvesen, legföljebb csipkelődve kezdődő film s akarva-akaratlan leleplez szemléleteket. Nemcsak a gát(lás)talan üzleti és reklámszemléletet. Látni a hátteret, a környezetet, ahonnét a lányok jönnek, önként, szülői tiltakozás ellenére vagy éppen szülői ösztökélésre. Legtöbben szürkeséget akarnak csillogásra, árnyékot reflektorfényre váltani. A versenyzőket nem(csak) a játék érdekli: vannak érdekeik nekik is. S fölszínre bukkan olykor a leplezett hedonizmus (magyarul: élvhajsza). Lelki tűzijáték. A győztes névrokonát például anyja kapacitálja, s az érvre: „gondok mindenhol vannak”, nyilvánvaló lesz, hogy ő gondtalan életet akar a lányának. Van ilyen? Aki dolgozik, az „mindennap egy hulla”?

Mire gondolt a fonyódi Molnár Csilla Andrea jóval győzelme után, amikor élete utolsó napjainak egyikén azt mondta az apjának: „Apa, befejezem, nem csinálom tovább”? Befejezhette volna másképp is?

Akkor a filmesek is azt gondolták: „ezzel nem foglalkozunk”. Mégis folytatták. Sok mindenről föllebbentették a fátylat, sajnos: a gyászfátylat.

De ez nem a film, és nem is a filmesek hibája.

(Balázs Béla Stúdió, Mozgókép Innovációs Társulás.)

Zay László