Filmlevél

SZÉPLEÁNYOK

Noha a szépség szubjektív ízlés dolga, néha az az ember érzése, hogy ebben a történetben mégis a lányok szépsége az egyetlen objektív tény. Az 1985-ös hazai szépségkirálynő-választásra benevezett ifjú hölgyek arcát és alakját fényképről, filmszalagról, gipszmásolatról is visszaidézhetjük, testük fürdőruhában és anélkül egyaránt hozzáférhető látványosság lett. Mindezen lehet csámcsogni, hűvösen eltűnődni vagy felháborodni, de az aligha vitatható, hogy a szépségversenyek végül is mindig erről szólnak: legfeljebb szerencsés esetekben a körítés, a szervezés kulturáltságára nagyvilági eleganciát varázsol a tény köré. A félévszázados szünet után két esztendeje megrendezett első magyar szépségkirálynő-választást - ebben ma nagyjából mindenki egyetért - nem éppen ez a fajta elegancia jellemezte. Noha a vállalkozás bátorságát kár lenne kétségbe vonni, a megvalósítás jó adag tapasztalatlanságot, kicsinyességet, marakodást is tükrözött a szervezők, a szponzorok részéről. Mindez az évek során feltehetően javára változhatott volna, de a tizenhét éves Magyarország Szépe, Molnár Csilla Andrea öngyilkossága tragikusan más távlatot adott az eseményeknek.

A szépségverseny döccenőiből utólag botrány lett, az eltorzult tükörből lánycsinos arcok helyett napjaink hazai vállalkozói szellemének kínos karikatúrája mered a szemlélőre. Könyv, sajtóvita, tájékoztatás és elhallgatás után most egy dokumentumfilm is visszatér a szépségverseny történetére. Hartai László és Dér András Szépleányok című filmje az utólagos, "oknyomózó" riportokkal szemben a verseny eseményeivel párhuzamosan készült, folyamatában rögzítette a mind zavarosabb fejleményeket, vagyis a szó szoros értelmében dokumentuma lett önmaga témájának. Hartaiék alapvetően hűvös, távolságtartó iróniával, jellegzetesen cool stílusban láttatják a szépleányok körül összecsapó indulatokat, ami szükségszerűen éles ellentétben áll a tragikus befejezéssel, a szépségkirálynő halálával, gyászoló szülei és a kaposvári temetés bemutatásával. Tehetségüket és ízlésüket dicséri, hogy mindezt együtt mégsem érezzük disszonánsnak: illetve csak annyira, amennyire magát a valóságos történetet. A tragédia előtti eseményekhez a hűvös szenvtelenség volt a legelegánsabb közelítési mód - utána viszont a megrendülésnek kellett következnie. A továbblépés, ha lesz, már egy másik történetbe tartozik.

Széplelkek bizonyosan a szépségverseny üzletiességét jelölnék meg minden bajok forrásául, de e tekintetben kár illúziókat építgetnünk. A szépségkirálynő-választás szükségszerűen reklámtól vezérelt szórakoztatóipari tevékenység, show, business, azaz (a modern angol is így írja): show biz. Ahogy az egy Oscar-díj kiosztása épp úgy, mint valamely falusi hakni az Ernyei Béla által oly megvetően emlegetett "Apajpusztán". A különbség a két szélső pont között nem szemléletbeli, hanem csakis pénz, tapasztalat, ízlés kérdése: s a szomorú véget ért hazai szépségverseny ez utóbbiak fájó hiányát jelzi. Apró adalék, hogy az egyik helyszínen egyetlen öltöző jutott a huszonöt versenyző lánynak, és négy a közreműködő konferansziéknak, "művészeknek". Vajon csak a szervezők tehetnek minderről, vagy inkább a haknikirályok kiirthatatlan mentalitása? És szükségszerű volt-e a szponzorok (amúgy nem rosszhírű cégek) marakodása a díjak összegén, és a díjazottak alkalmazásán? Az üzlet taulópénze feltétlenül a kicsinyes üzletiesség, amelyen túllépve lehet csak eljutni majd a nagyvonalú vállalkozásokig? (Ha az első nekifutás nem rontja el végérvényesen a dolgot, amit személy szerint nagyon remélek.)

Ha meggondoljuk, hogy egy szépségversenynél alig van nyilvánosság elé kívánkozóbb esemény, igencsak relatív dicséretnek hat, hogy a Szépleányok történetéből számos, mindeddig homályban maradt epizódra is fény (vagy legalábbis "félfény") derül. Hartaiék igyekeztek mindenütt ott lenni, ahol a szép és kevésbé szép dolgok megtörténtek, és jól meglálasztott stílusuknak megfelelően nem is kommentálják az eseményeket. Kinek-kinek meglehet a véleménye a "szoborkészítésről", Ernyei önmagát frappánsan megcáfoó nyilatkozatairól, a Fotex szerepéről, vagy éppen arról a feliratozásra szoruló, felismerhetetlenül kásás beszédmódról, mely a megszólalásig gyönyörű lányok sajátja. És persze Hartai Lászlóról és Dér Andrásról is, akik tartózkodó szemtanúként szerintem közelebb jutottak a történet atmoszférájának érzékeltetéshez, mint előttük bárki. Filmjük okos, átgondolt dokumentum, a társgyártó Balázs Béla Stúdió is nyugodtan vállalhatja e feltehetően üzleti sikernek sem utolsó produkciót. (Partnere a Mozgókép Innovációs Társulás volt.)

Szépségkirálynőügyben remélhetőleg nem Hartaiék kitűnő munkájáé az utolsó szó. Kár lenne már-már államtitokká konspirálni a hazai szépségverseny témáját. A filmben néhány nyilatkozó vállalkozik is a történtek higgadt elemzésére. Érveik és az esetleges ellenérvek alapján a nyilvánosság előtt kellene dönteni a folytatásról. Tudván, tudva, ki mire vállalkozik.

Hegyi Gyula