SZÉPLEÁNYOK

Miközben szellemi életünkben békésen csordogáltak a viták, hogy áru-e a kultúra, piaccal szabályozzuk a tervet, vagy terv segítségével tartsuk kordában a piacot, s fölösen burjánoztak hasonló közgazdaságtudományi szakkérdések a napilapokban, a tévében, a rádióban, az elmélettel mit sem törődő gyakorlat ment elébb. Az addig félhomályban rejtőző, bujkáló szex-piac színre lépett, s a magyar exportcikkek között a libamáj, a búza és a sonkakonzerv (vö. a 30-as évek magyar exportszerkezetét a jelenlegivel) sorában föltünedezett a női test.
Mivel a nyitás a világpiac felé történt azonnal, lehetetlenné vált a honunkban nem szokatlan érték-torzítás. A protekciós, pénzes krampuszlányok eladhatatlan készleteinek rémképe túl erős taszítást váltott ki azokban, akik a testexportra vállalkozván megrendezték ötven év után az első magyar szépségkirálynő-választást. Nem lett volna semmi baj, ha csupán a helyi kereslet kielégítését veszik célba. A kishibás árut nálunk senki sem adja vissza, elvégre a mi viszonyaink között nem a kereslet, hanem az azt szabályozó, tervező kínálat az úr. Győzött volna akkor a nagy fülű, rövid lábú, lógó mellű, tic-es pillantású lány, viselte volna a koronát rövid nyakából kinőtt nagy fején, s nézhettük volna a tévében, vehettük volna képeit a trafikokban, olvashattunk volna róla riportokat napestig képeslapjainkban. Mindenki elégedetlenkedhetett volna, hiszen a szép nem lehetvén királynő, ő bosszankodhatott volna, de a siker megmérgezte volna a győztes krampuszkislány örömét is. A kölcsönös elégedetlenkedések azután össznépi elégedettség formáját ölthették volna, ki-ki öröme a másik bosszúságából fakadván.

Hiba csúszott azonban a számításba, s föltehetően Hartai László és Dér András "Szépleányok" című filmje e hibát sínylette meg. Az 1985-ös szépségkirálynő-választáson ugyanis nem várt szenzáció történt: a legszebb lány lett a szépségkirálynő.
Molnár Csilla Andrea szépsége nem a puszta látványból adódó, hanem abból a magasabbrendű változatból való, melyet Platón isteni eredetűnek nevez: "Aki ellenben az imént avattatott be, és sokat szemlélt az ottaniakból, amikor itt pillant meg istenhez hasonlatos arcot vagy testalkatot, mely a szépséget híven tükrözi, először megborzong, és szívébe lopózik valami a hajdani megrendülésből, majd rátekintve istenként tiszteli, s ha nem félne az őrjöngés gyanújától, áldozna is kedvesének, mint valami istenszobornak. S amint rátekint, a borzongás hirtelen szokatlan verejtékezésbe és hevülésbe megy át; mert szemén át befogadva a szépség áramlását, felhevül…"
Molnár Csilla Andreát nem szépsége, hanem érdem és siker társadalmunkban páratlan egybeesése roppantotta össze. Ha egy ronda lány győz, azt a megvetés, Csillát pedig a veresége okán keletkező együttérzés megmenti az életnek, így azonban az irigység és a rosszakarat elpusztította.

A film erénye, hogy e moralizáló felhangokkal teli tanulságot pontos szociológiai látleletbe ágyazza, sőt az élet még annyiban is a filmkészítők kezére játszott dramaturgiailag, hogy a szociológiai sík igazi főhőse, nem vállalván a szóbeli megnyilatkozást, hallgatásában a lehető legtöbbet árulja el: némasága többet mond el a gyászos ügyről, mint a többi szereplő zavaros fecsegése üzletről, szórakoztatásról, "kultúrpolitikáról", s kapaszkodjunk meg: üzleti etikáról! A személyek érdektelenek, fáradt, nyűtt, öröm- és pénzhajszolásban korán megvénült férfiak és nők, akik mindig ott gyülekeznek, ahol valami szenny tör föl a társadalomban, akik sosem restek másokon átgázolva saját kis piszkos ügyeik érdekeit ostoba hazugságokba, bornírt ideológiákba csomagolva érvényesíteni. Nem kárpótlás, de erkölcsileg mindenképpen elégtétel Molnár Csilla Andrea számára, hogy kilépve ebből az erkölcsi hullamezőből, rontatlan szépségét át tudta menekíteni oda, ahonnan az eredt: az isteni tökéllyel ragyogó értékek közé, melyek tiszta fényében megtisztulhatunk magunk is, meg nem bélyegezve azzal, amit magunkon viselve testnek nevezünk.

Hiszünk vagy nem hiszünk e túlnani értékekben, voltaképpen magánügy, az viszont már ízig-vérig közügy, hogy végre számot vessünk társadalmunk érték-termelő, érték-elviselő és érték-érvényesítő képességének fogyatékosságaival. Nem szabad belenyugodnunk abba, hogy hozzánemértők, züllöttek, kontárok sáfárkodjanak értékeinkkel, hogy a vállalkozás szabadsága a csalás, hazudozás, a kártevés és pusztítás szabadságává silányuljon. Nyilván nem az a baj, hogy túl sok a vállalkozás, túl erős a világszínvonalra való feltörekvés szándéka, hanem az, hogy mindebből túl kevés van. Patthelyzet keletkezett, melyben az ómechanizmusok szabályozó ereje már kevés a visszaélések megakadályozására, az újmechanizmusok pedig még túl fejletlenek ahhoz, hogy a tisztességes üzleti élet normái hathassanak.

Megnyugvás volt az osztrák szépségkirálynő szavait hallgatnunk, aki tisztában volt azzal, hogy uralma egy évre szól, addig megkeresheti azt, ami jár neki, hogy azután békésen átadja helyét a következőnek, aki nyilván egy évig ugyanazt fogja tenni, mint ő. Molnár Csilla Andrea fizette meg az árát annak, hogy nincsenek olyan mechanizmusaink, melyek nyilvánvaló határt húznak érdemesek és érdemtelenek, hozzáértők és hozzánemértők, sikeresek és bukottak közé. Szépségének tökélyét nem bírták elviselni tökéletlenségek tartósítására berendezett mechanizmusaink, melyek pozícióik védelmében inkább hagyták, hogy az általuk magaslatra emelt csodaszép királynő elpusztítsa magát, mintsem hogy ők léptek volna az önfelszámolás útjára.

Igazságot kell szolgáltatnunk a filmben szerepeltetett Pauer Gyula szobrászművésznek, aki a filmben bemutatott torzók alapján valamit megsejtett a készülő tragédiából. A szépségkirálynőről készített szobrával méltó emléket állíthatna neki, ha egyszer ezt a szobrot felállítanák. Ott lenne e szobor helye a Kongresszusi Központ előtt, mementóként nemcsak az elkövetkező szépségversenyek rendezői számára, hanem mindazoknak, akik majd egyszer a 80-as évek felemás magyar történelméről akarnak gondolkozni, titkait kikutatni. Azt fogja e szobor nekik mondani, hogy nem értékekben szenvedett e kor hiányt, mint azt manapság oly gyakran felemlegetik, hanem emberekben, akik megláthatták volna azokat.

Hartai és Dér filmje kevésbé érdekes, mint maga az eset, de erről nem a filmkészítők tehetnek. Elvégre nem számolhattak azzal, hogy amikor a nagy Balázs Bélá-s dokumentumfilmek hagyományát követve keser-édes, gonoszkodó filmjüket forgatják, egyszerre csak forgószél tör be, mely lehetetlenné teszi a csipkelődést. Nem a film lett melodrámává, hanem a benne foglalt életanyag öltött melodramatikus fordulatot. Ezt a bonyodalmat a film készítői nem voltak képesek megoldani, érdemük viszont, hogy menet közben, amikor még mit sem sejthettek a szörnyű végkifejletről, számos olyan felvételt készítettek a szépségkirálynőről, melyek drámaiságukban mintha csak előre jelezték volna azt, hogy megérdemelt sikere terheit nem lesz képes elviselni.

Reméljük, hogy tanulni fogunk a történtekből. A megoldást nyilván nem a szépségkirálynő-választások betiltása, e sajátos érték exportjának a felszámolása fogja nyújtani, hanem egy olyan tisztulási folyamat, mely az igazságosság, a tisztesség és az érdemes érvényesülés értékeit szabadon hagyja megvalósulni, s a kótyavetyélést, a hazugságot, csalárdságot oda száműzi, ahová az való: a homályba.

Csepeli György

Kívülről nézvést csupa csillogás, felhőtlen vidámság volt az egész. Ellképesztő ruhakölteményekbe, divatos egyen-fürdőruhába öltözött ifjú hölgyek vonultak a sok eseményt megért Kongresszusi Központ nagytermében, átbitesített alkalmi sramlizene hangjaira. Ismert tévészemélyiség, rocksztár, színész és nagyhatalmú gazdasági vezető hitelesítette személyiségével az eseményt, gondosan mérlegelve az elvonulók báját, formáját és arányait. A két műsorvezető - az alacsony tévésztár és a hórihorgas disc-jockey - valósággal kirobbant az ömörtől és a jófajta izgalomtól. A vonulgatások szüntetében kabarészínházas humorista és slágerénekes szórakoztatta a nagyérdeműt. Mindenütt ott virított a nagy versenyt elsősorban szponzoráló Magyar Média és a Centrum reklámja, az arany királynői koronán pedig egyetlen bűvös szó ragyogott: Fabulissimo.

Vannak események - ilyenek voltak az ötvenes évek suta munkásoperettjei, a valóságban, a színpadon és a filmvásznon -, melyek valósággal leleplezik önmagukat. Nem kellett tehát különösebben éles szem a két tehetséges ifjú filmrendezőnek, Dér Andrásnak és Hartai Lászlónak ahhoz, hogy rájöjjenek: itt valami káprázatos blöff van készülőben. Ekkor születhetett meg az ötlet: könnyed szatírát készíteni az össznépi szépségcirkuszról. Értékes dokumentumnak ígérkezett a filmfölvétel; későbbi, boldogabb korok nézői bizonnyal ugyanolyan szent borzadállyal nézik majd e tekercseket, mint a mai nézők a négy évtizeddel ezelőtti "békebeli" magyar szépségmustráról tudósítót. Elvégre most sincs könnyű helyzetben az ország, kell valami vidám, búfeledtető esemény, mely "emberhez méltó gondokat" kínál a megfáradt lakosságnak. Az ország a focivébé, a szépségverseny és a Forma 1 lázában égett. A három közül az egyik legalább sikerült, s ez hazai viszonyok között igazán nem rossz arány; a másik kettőről viszont film készült, ismét bizonyítván, hogy a fránya filmesek - lám, már a legifjabb generáció is - folyton a hibák után kutakodnak, ahelyett, hogy előtárnák a pozitív példákat.

Aztán a szatíra mélyéről előfüstölgött a tragédia. Kevés szomorúbb film készült az utóbbi években, mint ez a könnyed, derűs nemzeti mókáról forgatott dokumentumfilm. Miss Magyarország öngyilkossága csak végső, drámai csattanója e tragédiának; ott parázslott az már a dolog kezdete óta, s a halál csak nyilvánvalóvá tette, amit eltakartak a kivagyi, csillogó díszletek: milyen mocskos, piti kis üzlet volt ez az egész. Nem maga a szépségkirálynő-választás ténye. Elvégre egy sokszínű kultúrába akár ez is beleférhet, nézze-vegye, akinek kedvevan hozzá, nem lett ettől szegényebb, talmibb jó néhány más nagy hagyományú európai kultúra sem. Nálunk, bár a szervezők a művelt Nyugatot kívánták majmolni - miért pont ebben, az ő dolguk -, módszereikben inkább a feudális kiskirályokra emlékeztettek. Azt már megtanulták, hogy a lnyoknak magas lépcsőről kell lefelé vonulniuk, csípőjüket riszálva, fürdőruhában, lágy zene hangjaira, de azt nem tanulták meg, hogy e lányoknak is vannak jogaik - például a nevetséges összegeket kínáló, körvonalazatlan tartalmú szerződések visszautasítása -, s ha egy tizenhat éves lny szülei ügyvéddel akarják tisztáztatni, mit is jelent az, hogy lányuknak havi kétezerért egy cég "élő reklámjának" kell lennie, nem a korona "visszavonásával", s egyéb retorziókkal, netán magas kapcsolatok felemlegetésével kell őket jobb belátásra bírni. Meg azt sem ártott volna megtanulni, hogy nem lehet 25 lányt az elegáns döntőn egyetlen öltözőbe zsúfolni, amikor a szervezőknek négy jut, pedig nekik nemigen kell öltözködniük. Igaz, a Magyar Média - azóta leváltott - igazgatója csak a cigányzenés bécsi show-műsorban erőltetett világfias mosolyt az arcára, egyébként - az öngyilkossá lett kislány édesanyjának vallomása szerint - igencsak faragatlanul üvöltözik Magyarország szépével, mikor az ügyvédet fogad, s még azt is megemlíti, hogy ő bizony a Szovjetunióban tanult, de Bécsben csak mosolyog és erről valamiért hallgat. Aztán szó van beígért, de meg nem valósult nyugati utakról - hősnőnket még azzal is revolverezik, hogy visszavonják az ő és a családja útlevelét, ekkora hatalmasságok minálunk a szépségverseny-szakemberek -, meg valami ezer dollárról, amit Molnár Csilla Andreának kellett volna kapnia, de valahol elakadhatott. A Miss Austria elnevezésű intézmény igazgatója elnéző mosollyal mondja a filmeseknek: "Azt hitték, hogy valami nagy jelentőségű eseményt csinálnak, de nagyon amatőr volt az egész. Azt képzelik, egy év alatt milliókat tudnak forgalmazni."

Aztán egy ponton megjelenik a jósvádájú külföldön élő színész, aki olyanokat mond, hogy ezt "az ország érdekében" kell megcsinálni, meg azt, hogy neki ezen a téren "nemzetközi tapasztalatai" vannak, meg azt is, hogy ő "egy logikusan gondolkodó ember". Ez utóbbira mindjárt példát is szolgáltat, amikor közli, hogy csak Csilla lehetett a szépségkirálynő, ő azt az első pillanattól látta, ehhez kétség nem férhetett, éppen úgy viselkedett, miként egy szépségkirálynőnek kell. Tíz perc sem telik el, néhány snitt, s már azt állítja, hogy Zita lett volna az egyetlen alkalmas a koronára, ő volt a legszebb, de nem engedte a Média, ezért választották meg érdemtelenül Csillát. Ennyit a logikáról. Igaz, Zita a sokszorosát kapja annak, amit a királynő kapott, Amerikába is kiviszik, ráadásul a színész-playboy körbeutazza vele a világot, s meztelen képeket közöltet róla a Playboyban. De az amerikai cég és a magyar színész legalább fizet tisztességesen, valamit valamiért alapon, s nem kétszáz forintért fölléptetett lányokkal akar "milliókat forgalmazni". Mert az aligha megy úgy, hogy minden szereplő lánynak csak egy szál virág jut, többet nem kaphat, s ha az eltörik, büntetésőbl szégyenszemre konyulttal kell kivonulnia a tévékamerák elé. Aztán beúszik a képbe az ismert avantgard szobrász, aki fennkölt szavakkal magyarázza el, mit is jelentenének a meztelen lányokról készített szobor-másolatai, melyeket lehetőség szerint a Nemzeti Galériában avagy a Kongresszusi Központ előtt vágyik felállítani, az eredmény azonban ugyanaz: a lányoknak megint vetkőzniük kell és tűrniük, mert úgy tudják, valahol ez is a szerződés része, aztán kapnak valamicske kis pénzt, amennyit jónak lát, aki adja.

S lassanként összeáll az ezredvégi magyar élet e groteszk danse macabre-ja, igazgatókkal, színészekkel, sztárokkal és félpucér, didergő gyereklányokkal. E film egy olyan helyzet szomorú lenyomata, melyben tökéletesen összezavarodtak az értékek, a nyugati csillogás utáni mucsai lihegés összefonódik a porosz drillel és a balkáni urambátyámos kapcsolatrendszer korrupciós szövevényével. Mintha mindenből a legrosszabbat vennénk át, tévedhetetlenül.

Kétségtelen: Dér és Hartai nem ily szomorú filmet akartak készíteni. Meg is zavarodtak, amikor szembetalálkoztak az igazi tragédiával. Nem tudtak igazán váltani, visszafelé átformálni kedélyesnek induló kétoldalas "filmlemezüket", s kihagyni a mosolygós disc-jockeyt, az erőltetett lemez-formát, a helyenkénti fölösleges képi játszadozásokat. Talán túl fiatalon találtak rá a "nagy témára", szinte öntudatlanul. Dicséretükre szóljon, hogy - bár nem igazán mentek az események után - nem is tértek ki előlük. Egy helyben álltak kamerájukkal, melynek látóterét egyre nyilvánvalóbban betöltötte a tragédia. Mert mit tehet egy rendező, ha a Bécs melletti szuperelegáns Eldorádó uszoda-szauna-bárban, márkás italoktól, szépséges lányoktól és elegáns uracsoktól kissé a háttérbe húzódva Molnár Csilla Andreának hullanak a könnyei? Csakis őt filmezheti, miként azt Dér András és Hartai László tették.

Báron György