Képes Európa

1993. január 15.

ÁLMODJ, KIRÁLYLÁNY...

Szobrász, díszlettervező, filmszínész. Sajátos, érdekes karakter, aki a legtöbb újhullámos magyar filmben föltűnik mint furcsa személyiség. Hol a közfigyelem homlokterében van, hol eltűnik egy kis időre. Néhány évvel ezelőtt, az emlékezetes szépségverseny kapcsán például sokat emlegették a nevét, hiszen ő volt az, aki a tragikus sorsú "királylányt", Molnár Csillát - és társnőit - szoborkompozícióval örökítette meg. A pápalátogatásra a turini lepelről készült szoborral jelentkezett, s most megint egy szoborcsoport megvalósításán dolgozik. Bár, mint mondja, lehetne akár pesszimista is, hiszen manapság a szobrokat inkább döntögetik, mint öntögetik. Pauer Gyulával a "lakásán" beszélgettünk. Hogy miért az idézőjel, hamarosan kiderül.

Amikor a belvárosi ház ötödik emeletére érkezünk a lifttel, mintha egy düledező külvárosi lakás palánkból rögtönzött ajtaja előtt állnánk. Belépve csak fokozódik az ide nem illőség érzete. Ugyanis az impozáns, ám tégláig lecsupaszított falak között a padló nélküli hallban pallókon kell egyensúlyoznunk a tulajdonképpeni lakószobához. (Később a másik épen maradt helyiséget, a műtermet is megnézzük, ahol viszont - miután a fűtés is szét van verve - jégvermi viszonyok uralkodnak.)

- Félbemaradt a lakásfelújítás, mert az ingatlankezelő vállalat sorozatosan megtagadja hozzá az engedélyt - magyarázza Emma asszony, amikor ölében a háromhetes Emánuellel elénk jön. - Egyébként legtöbbször nem itt vagyunk, hiszen nincs víz, szétverték a fürdőszobát is. Szóval, lehetetlen az élet.
Hogy a családra terelődött a szó, kiderül: a másik kisfiú, Gellért most óvodában van. Hároméves. A két gyerek életkorán kicsit elmélázom, hiszen tudom: Pauer Gyula első házasságából született nagyfia már harmincéves.
- Nekem nem jelent gondot, hogy két lányunokám idősebb, mint a kisfiam - biccent a házigazda, míg az egyiptomi kandúr, Vince hátát simogatja. - Tudja, a gyerek fiatalít. Az ember elölről kezdhet mindent.
- A slágerszöveggel mondva: álmodik még a királylánnyal? Gondol még arra a bizonyos szépségversenyre?
- Ilyen értelemben viszont nem kellett elölről kezdenem, ha erre utal a kérdése. Bár akkor sok támadás ért, mert abban az ügyben mindenkit kikezdtek. A botrány kissé meg is akasztott.
- Úgy értsem, hogy visszavonult a szobrászattól?
- Pusztán a nyilvánosság elől vonultam vissza. A szobrászatot soha nem hagytam abba. Már a hatvanas-hetvenes években is, amikor Kaposváron, majd a Nemzeti Színházban, végül a Katonában díszleteket-jelmezeket terveztem, az volt a mániám, hogy szobrász vagyok, s csupán vendég a színházban.
- Nem zavarta soha, hogy szobrainak művészet jellegét sokan megkérdőjelezték?
- Nem, mert tudtam, hogy bármikor képes lennék kifaragni is az általam elképzelt formát. Csakhogy engem mindig is a művészet mint illúzió érdekelt. Ezért találtam ki magamnak jó tíz éve azt a fajta dokumentarista szobrászatot, amikor a test valamifajta lenyomata adja az alkotást.
- A szépségverseny pedig úgyszólván kapóra jött?
- Úgy gondolom, amíg művészet létezik, mindig is kapcsolatban lesz a szépséggel - még ha tagadja is. Ebben a dologban az izgatott, hogy valamiképpen dokumentáljam ezt az egészet.
- Hogyan emlékszik vissza Molnár Csillára?
- Nem sok időt voltam vele, hiszen csak fél napot töltött a műteremben. Amíg a mintavétel tartott. Életvidám, kedves, okos lánynak ismertem meg. Mint modellben az volt a csodálatos, hogy elsőre tudta, mit szeretnék. Tartása, egész lénye fenséget sugárzott. Igazi királynői szépség volt.
- Hol vannak most a lányokról készült szobrai?
- Jelentős része múzeumban van, hiszen ebben a szétdúlt lakásban csak tönkremennének.
Figyelmünket most a kis Emánuel köti le, aki nagyokat szuszogva fölébredt a családi ágy közepén. Emma asszony, aki eddig is mellette volt, ám beszélgetésünket hallgatta, most a kicsit nyugtatgatja. Kézenfekvő, hogy a művészetről ismét a családhoz kanyarodjunk.
- A nagyobbik fiú, Gellért hogyan viseli, hogy a három és fél évi egyeduralom után konkurense akadt a családban?
- Mindig is szeretett volna kistestvért, s hogy a picit Emánuelnek neveztük el, az neki köszönhető. Ugyanis amikor megkérdeztük, mi legyen az öccse neve, azt mondta: Mende. A nevek könyvéből aztán kiderült: ez az Emánuel becézett formája.
- Nagyon lekötik a gyerekek?
- Azért közben teszem a dolgom: szcenikát tanítok a Képzőművészeti Főiskolán, sok időt töltök filmlátványtervezéssel, időnként filmezek, meg azért a szobrászattal is foglalkozom. És a gyerekek gondja javarészt Emmáé.
- A pápa látogatására készült Turini lepel című munkájában mi izgatta?
- Húsz éve láttam először egy fotón, ironikus cikk kíséretében a torinói leplet, amiről a legenda azt tartja, ez volt Krisztus halotti leple. Már akkor lenyűgözött, és szereztem róla több jó minőségű fotót. A pápalátogatás adta az ötletet, hogy ezt a fotót, Jézus testének sík lenyomatát belemarassam egy kétméteres, térbeli szoborba. Leginkább a szobor és kép viszonya izgatott, ami az általam illuzionista szobrászatnak is nevezett műfaj másik nézőpontja, mint a szépségverseny volt.
- Ez a szobor hol van most?
- Egyelőre a vatikáni múzeumban - helyet keresnek neki. A kisebb másolat viszont a pápai rezidenciában.
- Most, hogy olimpiai panteont akar létrehozni, nagy fába vágta a fejszéjét. Nem fél, hogy ezúttal kicsorbul?
- Nem sok optimizmusra van okom, de azért bizakodó vagyok. Az egész lakásfelújításba azért vágtam újólag bele, mert szeretném megcsinálni a barcelonai aranyérmesek testmintáiból az olimpiai panteont.
- Mi köze ehhez a lakásfelújításnak?
- Amit elterveztem, hároméves program. Hiszen ha háromszáz barcelonai győztes közül csak harminc elfogadja a kérésemet, és eljön a műtermembe, hogy a görög minta nyomán az ő testlenyomatukkal állítsunk emléket a sportágnak, amit képviselnek, rengeteg időt kell itt tölteniük. Ehhez egy jól karbantartott luxusműterem szükséges, meg vendégszoba, megfelelő kényelemmel.
- Komolyan hisz benne, hogy a meghívását ennyien elfogadják? Mégpedig, ha jól értem, a menőket kérné fel?
- A magyar sportolóknak bizonyára tetszene az ötlet. És minden olimpikon számára készen vannak már a cégjelzéses papírra írt, megcímzett levelek. Hogy a lakás mikor lesz lakható, abban már nem vagyok ilyen optimista. Vagy legyek?

DÉCSI ÁGNES