Meghökkentő, bízvást mondhatni, példátlan kiállítást rendezett Pauer Gyula. Szobrok ezek vagy test-maszkok, lenyomatok, a szobor puszta lehetőségei? És ki vagy mi a témája ezeknek a szobroknak vagy szobormintáknak, a testi alak sokasága nagyon konkrétan, egyedi vonásokkal, a legnagyobb számú elkülönödöttségben, vagy ellenkezőleg, egy fogalom, a szépség fogalma, amely az alakok összességében mintegy esszenciaként, felettes valóságként jelenik meg? Az alakok együtt konglomerátumot alkotnak, laza tömböt, amely idegenszerű, különös, már-már sokkoló érzést kelt, valami fájdalmas-riasztó érzését a mulandóságnak. Mintha egy lényeges dolog nem volna jelen, elszállt, csak a burkát hagyta volna itt. Felötlenek a közismert villoni sorok Vas István fordításában: "Mondjátok, milyen véget ért / a szép római dáma, Flóra? / Archipiáda hova tért, / a Thaist, húgát, ki rejti, ójja? / Echót, ki visszazeng a szóra / s a vizek fölött hallható, / kinél szebb nem volt föld lakója? / De hol van már a tavalyi hó?"

A szobor előtti létből a szobor utáni lét fázisába került alakok hekatombája, melynek halmazából néhányuk ki akar szabadulni, vágyón felnyúl, magukról a nem jelenlévő szobrokról is szól. Minőségében új műalkotás jött létre, a mindenkori szép törékenységének, múlandóságának emlékműve.

A mű előtörténete közismert. Az első szocialista-magyarországi szépségkirálynő-választáshoz kapcsolódik. Akkor Pauert a dolog szokatlan harsány újdonsága, kihívása ragadta meg. Szobrászi beavatkozásának botránya csakhamar kipattant. Szerencsére nem hátrált meg, és a műterem ostromlott falai között folyt a szorgos team-munka, a szépségkirálynő-akció. Hiteles lenyomatok készültek a szép női testekről, egyes alakok és csoportok különös viszonylatokban, leplezetlenül és leplekben, amelyek a közvetlen, portrészerű megjelenésben nagyon is sokrétű jelentést hordoztak.

Ezek a jelentések különböző szintűek és távlatúak voltak, és csak a mű megszületése során alakultak ki. Hiszen az eredeti szándék a nem mindennapi esemény kihasználása volt, és a próba vállalása, hogy mit tud vele a művész kezdeni. S csak mintegy öntudatlanul, de a helyzetből adódóan mégis szükségszerűen bukkan fel a szépségnek, az esztétikai kategóriának a kérdése.

Ami a helyzeti adottságot illeti: a hivatal éppen óvatosan távolítgatja el az ideológiai tilalomfákat - és európaiságunkat fitogtatva meg a panem et circenses bevált receptjére alapozva került sor 1985-ben az ominózus szépségkirálynő-választásra. Az akarom-meg-nem-is előre-hátra táncolás, ami a kultúrpolitikát jellemezte, megpecsételte az ügy sorsát. Nagy kavarodás támadt, kiderült, hogy a valós magyar erkölcs és a nagybetűs szocialista erkölcs nem állhatja egymást. Pauer jóvoltából kipattant a valós művészet és a szocműv konfliktusa. Minthogy a művészet és egy Pauer-féle underground művész támadhatóbb volt, mint az üzleti érdek, a botrány ide koncentrálódott. Teljes volt a zavarodottság a testiség és a pornográfia határkijelölésében, no meg az üzlet és a művészet illetékességi területeinek kiszabásában. - A lányokat piacra dobták, de a művésztől óvták. - Mondhatni, az egyik perdöntő ütközet volt ez Magyarországon. A vad ütlegeket végül Pauer meg akciója megviselten ugyan, de túlélte.

Persze nem lehet egészen rossz néven venni a megzavarodott funkcionáriusoktól hadakozásukat, hiszen a szépségkirálynő meg környéke, úgy látszik, nagyon is kézenfekvően kínálkozott a modern kor negatív jelképéül. Holott csak akkor juthatott uralomra - mintegy a görög kóré és a reneszánsz Madonna pótszereként -, amikor a művészetben a természetes és a művi szépség egysége megbomlott. Halasy-Nagy József, a kiváló filozófiatörténész 1944-ben így ostromolja korunkat: "az énben keresi az igazság mértékét és az erkölcs normáját. Ott tolong a sporttereken és a szépségkirálynők körül: a test kultuszát többre becsüli a szellem értékénél." A klasszikus magyar avantgárd teoretikusa, Kállai Ernő 1929-ben hangsúlyozza a művészet elkülönülésének fontosságát: "Idegennek maradni az áruházi univerzum, a szenzáció, a konfekció világától: ez a legjobb, amit ma a művészetről el lehet mondani. A művészet nem távolodhat el eléggé a valóságtól."

És a szépségkirálynő jelképisége, úgy látszik, átalakulhat, megszűnni nem szűnik meg. A nagy korszakváltás után a konzumkorszak par excellence művészének, Andy Warholnak életébe még negatív értelemben is beleszólt. Mint emlékezetes, az a feminista nő, aki ellene merényletet követett el, ugyancsak a mozgalomnak a sodrában tette ezt, amely országos tüntetéssé dagadt a Miss Amerika-választás rítusa ellen.

A tiszta etikájú avantgárddal szemben a mi posztmodern időnk nemhogy elhatárolódna a szubkultúrától, de kimondottan merít belőle. A konstruktivizmus kristályos jövőképe összeomlott, és ezzel megszűnt az ad hoc és eszmei valóság dualizmusa, mely, mint Pauer esete tanusítja, paradox módon a szocreál hamis tudatában még tovább élt.

A posztmodern művészsztárja, Andy Warhol kezén a valóság hulladékanyaga új minőséggé alakul. Ő megérinti a kommerszet, és a reklámtárgy, a magazinkép magasabb szintű képpé, idollá lesz, szépség csillan fel benne. Monroe világraszóló eszményképpé igazán az ő vásznán magasodott fel. Pauer Gyula is varázsló a keleti féltekén, őt is érik hasonló indíttatások, mint Warholt. Ugyanakkor, bár korunk szellemi képe globális, benne hatalmasak a tér- és időzóna különbségek. Az amerikai világkép minden mozzanatában materializálódott, a művészet anyagi eszköztára terített, adott. A mi világunkban hatalmas szellemi ballaszton kell keresztülhatolni, melyből a karakteres jelenségek éppen csak kezdenek előtűnni. Itt először elgondolni kell a dolgot, direkt megragadni csak ritkán lehet. Nem véletlen, hogy a szépségakciót olyan művész hajtotta végre, aki megalkotta a pszeudó koncepcióját, és ennek tárgyi formát is adott, vagyis elgondolása volt ezek ellentmondásos viszonyáról és a manipulációról, amely ezeket fedésbe hozta. A pszeudó ennek a helyzetnek korrekciós célzatú ábrázolása volt. Amerikában a műtárgy tárgyról szól, nálunk a koncepcióról.

Pauer szépségkirálynő-akciója is ilyen több jelentésrétegű művelet és mű.
Az, amire Pauer felfigyelt, ez a bizonyos első szocialista szépségkirálynő-választás, mint láttuk, magán messze túlmutató társadalmi esemény volt. De magában hordozott egy tabut is, amelyet Pauer mélyen megsértett, amikor levonatokat készített a lányokról. Erosz, a kiteljesítő, éltető princípium, a szocreálban különösen rossz hírbe keveredett, s a művész, aki a puszta női testet posztamensre állította, kibékíthetetlen dualitásba ütközött. Hiszen a nőalak kellő attribútumok nélkül - anya, atléta, szabadságszimbólum stb. - nem számíthatott művészi rangra: a pornó árnyáka vetült rá.

És a Pauer-vállalkozásnak ezen a pontján, a feltalált triviális eseményben, a triviális modellekben, a technikai eljárás trivialitásában végbemegy a metamorfózis. Új minőség van születőben, gondolat formálódik, elgondolás a szépről. A keresés mozzanataiban, a hol gyengéd, hol heves gesztusok által érték van kibontakozóban. Az antinormatív Pauer gondolkodásától természetesen távol áll mindenféle kánon. A születő figurációk az állítások és feloldások ambivalenciájában mégis megidézik az ideát, amelyet, mint Platóntól tudjuk, ábrázolni csak halványan lehet. Pauer használ a klasszikusra vonatkozó allúziókat. Mintha az Ersatzban, a pótlékban mérné fel az idézőjeles szépség lehetőségét, amelyet a művészet természetes módon már nem tud vállalni. Mintha kihívná a megközelítés lehetőségeit és határait. Az elkészült szobrok láttán annak idején így vélekedtem: bizonyos, hogy az öntvény, amelyet a feltálalt konzumlányok legszebbikéről, Csilláról készített Pauer, a testi arányok tökélyével, a fókusz nélküli időtlen tekintetű arccal, a kontraposzt stabilitásával kiemeli az alakot efemerségéből, és megcsillantja a klasszikus szobrászat szépségeszményét. De csak megcsillantja. Az alakból hiányzik a görög-klasszikus szobor esszenciális tulajdonsága, a tértől való zárt elkülönültség, amely a környezethez képest más, maradandóbb létszintet idéz. Héjplasztika ez, s a szélek nem is illeszkednek, mintegy hangsúlyozva a szobor lényeges tartalmát: ha az élő test, a szépségkirálynőség múló pillanatát a mű tartós létébe emelték is, ez a szobor a szépségről alakított képünk lebbenékenységéről és kérdésességéről szól.

És hogy mennyire érzékeny, tovamozduló ez a kép, a jelenlegi dunaújvárosi kiállítás is tanúsítja. A szoborcsoport tárgyiasítja a szépségakció-mű időbeli létezését, mely más, mint a művek szokásos története, alakulása a befogadásban és értelmezésben. A mű új alakjában megtartja előbbi jelentéseit, mintegy egymásra vetíti ezeket. Míg a hagyományos szobrot restaurálják, eltüntetendő az idő nyomait, itt éppen a történés kap hangsúlyt. Ebben a történetiségben az európai művészet alapvető eszméjének tragikuma jelenik meg, eltűnése, megjeleníthetőségének kérdésessége, a hiány tudata. A formák, az alaklenyomatok tipródása, fel-feltörekvése ennek küzdelmes, drámai voltát szuggerálja, ezt merevíti ki a pillanat tartósságában.

Elhangzott Pauer Gyula Szépségminták c. kiállítása megnyitásakor, Dunaújvárosban, az Uitz-teremben, 1992. január 16-án. A kiállítás anyaga a Pécsi Modern Magyar Képtárhoz került letétbe.

Körner Éva