"SAJNOS, TÚL LEHET ÉLNI!"

A tragédiáért, Csilla haláláért az édesanyát is felelőssé tették, állítólag ő beszélte rá a lányát arra, hogy induljon az első magyar szépségkirálynő-versenyen, és ő nem hagyta kiszállni a lányát "a ringből", mondván, minden államérdek(!), amit Csilla csinál. Ugyancsak a sajtó kürtölte szét, hogy Marika íratta a lányáról szóló könyvek egyikét. Legutóbb meg azzal vádolták, hogy járta az országot, és amolyan "élménybeszámolót tartott" a történtekről.

Tűnődésre késztető, hogy évtized múltán sem lankad a gyalázkodó kedv, amivel a tizenhét éves korában elhunyt lány emlékét mocskolják.

Molnár Csilla már nem tud védekezni. Az anyja pedig nem akar szereplője lenni az ideget és szívet gyötrő, szenzációhajhász riportoknak. Megpróbál nem tudomást venni róluk. A közelmúltban azért rákérdezett az egyik, pletykát firtatóra: tudja-e, milyen érzés a szülőnek halott gyermekéről ennyi rágalmat hallgatni? Az újságíró erre azt válaszolta: "Honnan tudnám, nekem nincs gyerekem!"

- A lelkem sosem nyugszik meg! - összegez a tragédia túlélője, akit ráadásul évtizedes vesszőfutásra kényszerített lánya tragédiája. Elvesztette Csillát. Csilla után a családját. Majdnem ő is belehalt… De már megtette az élet felé vezető első lépéseket. Amikor a sok nyugtató miatt szellemileg már-már teljesen eltompult, a barátai biztatására iskolapadba ült: menedzserképzőbe járt, vezetéselméletet tanult, valutakezelő-tanfolyamot végzett, idegenforgalmi képzésen vett részt. Ma már saját irodáját vezeti. Nem tudni, mi vár még rá, de megérdemelne végre egy kis nyugalmat…

Aki most látja Molnárnét, alig hiszi, mi történt vele, milyen szörnyűségeket élt át. A szörnyű napok emlékét a szemében ülő szomorúság őrzi, és a kéretlenül elinduló könnyek.

- Csilla halála után harminckilenc kilóra fogytam, csaknem négy hétig voltam kórházban, több mint kétszáz injekciót nyomtak belém - idézi a csaknem tíz évvel ezelőtti fájdalmas napokat Molnárné Marika. Akkor az orvosok az ő életéért is aggódtak. Csak feküdni tudott, annyira gyenge volt, vagy a tolókocsiban ült magatehetetlenül. Az orvos az egyik beteget kérte meg, hogy figyeljen rá, mert bármelyik pillanatban bekövetkezhet Marika tragédiája is.

-Annyira gyenge voltam, hogy állni sem tudtam. A kórház tusolójában a falnak támasztottak, úgy mosdattak. Amikor hazakerültem, a barátaim ügyeltek rám, mert egyedül képtelen voltam ellátni magamat. Amint kicsit felerősödtem, első utam a vasútállomásra vezetett. Aztán szinte minden este elmentem az állomásra, az esti, budapesti vonathoz. Csilla mindig azzal jött haza. Tudtam, hogy nem száll le róla, hogy többé soha nem jöhet azzal haza, mégis megvártam, amíg a szerelvény kihúzott az állomásról. Úgy éreztem, hogy a fejemben dübörög, zakatol a mozdony… Hosszú hónapokig sajnáltam magam, dagadtra sírtam a szemem és tehetetlen voltam. Valójában a sejtés rémisztett: ezt a tragédiát nem lehet túlélni. Az ember nem élheti túl, ha elveszti azt, aki számára a legdrágább… Tévedtem. Sajnos, túl lehet élni!

Többször beutalták az idegosztályra, de mindig kikönyörögte, hogy otthon maradhasson. Attól félt, hogy ha beviszik, előbb-utóbb a zárt osztályra kerül. Talán a rettegés is segítette a talpra állásban.

- Egyik délelőtt kitámolyogtam a ház elé, és elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, elmegyek a második villanyoszlopig anélkül, hogy valaki fogná a kezemet. Aztán a harmadik pózna elérését tűztem ki célul…

A következő cél a saját otthon megteremtése volt. A részben felújított, részben újonnan épült ház földszinti szobája Csilla bútoraival van berendezve. Marika itt őrzi lánya emlékeit. Restelkedve meséli, hogy mivel nem gyakorlott építkező, előbb a lakásbelső kialakítását szorgalmazta, aztán lecseréltette a tetőt. Természetesen éppen akkor jött a zivatar!
- A bútor kicsit megázott, de szerencsére nem látszik rajta…

Inkább a fotelról, a kisasztalról beszél, és a lánya fényképeit mutatja akkor is, amikor a férjéről és a fiáról faggatom. Csilla az egyik fotón matrózblúzban mosolyog. Nyolcadik osztályos, ballagási kép. A másikról már az ország által ismert arc tekint rám - a boldog szépségkirálynőé… Marika elgondolkodva nézi a képeket. És hallgat. Akkor se válaszol, amikor azt firtatom, miért él most egyedül.

Önmagáról viszont nyíltan, szinte önmarcangolóan kegyetlenül vall:
- Igyekeztem minél rövidebb idő alatt rendet teremteni a lelkemben és magam körül. Megpróbáltam dolgozni, elfoglaltam magamat, hogy ne legyen időm gondolkodni. Előbb butikban voltam eladó, aztán felszolgálóként dolgoztam a családom egykori vendéglőjében. Délutánonként takarítottam a környékbeli hétvégi házakat, éjjel füvet nyírtam a nyaralók udvarán, nappal üdülőhelyi adót szedtem.

A fonyódiak szánták és segítették. Önzetlenül. Tudták, hogy egyelőre semmit sem tud viszonozni. Mégis mindenki melléállt. Különösen, amikor építkezett.

- Volt, aki öt villanykapcsolóval ajándékozott meg, mondván, ő csak ennyit tud adni. Amikor a kőművesek az építőanyagot sürgették, üres zsebbel mentem vásárolni. "Majd kifizeti, ha lesz pénze" - nyugtattak a kereskedők. Máskor az áruházból üzentek, hogy nézzek be. És azzal fogadtak, hogy vihetek a készletből bármit, amit az év végi leltárig ki tudok fizetni. Még csak április volt. Így tudtam a szezon előtt berendezni a ház szobáit.

A visszafizetendő kölcsön felelőssége iszonyú súllyal nehezedett a vállára. Szerinte ez is segítette a túlélésben, mert minden pillanatban arra kellett gondolnia, hogy nem élhet vissza a segítséget adók bizalmával. Nem történhet baja, hiszen akkor adós marad.

- Tudtam, hogy mindenekelőtt emberhez méltóan kell élnem, ha meg akarok maradni. Márpedig ez csak úgy sikerülhet, ha szigorú feltételeket szabok önmagamnak. Ezért alig vártam, hogy megerősödjek anyagilag is. Azt gondoltam, hogy csakis akkor vagyok azonos önmagammal, ha a magam erejéből élek. Hát élek. Egyedül, de emelt fővel. A lélek sebei pedig kívülről nem látszanak…

Szilas Zoltán