Fonyódi Fórum

2002 szeptember

EGY SÓHAJTÁSNYI ÉLET
(In Memoriam Molnár Csilla)

Pár hete otthon jártam Kaposváron. Igaz harminc éve már máshol élek, ám szüleim sírjához időnként haza-hazatérek. Már csak ide látogathatok el, ha olykor hazavágyom. Egy ideje ez a darabka föld a márvány síremlékkel jelenti számomra a régi otthont, következésképp valami mély, lelki kényszer irányítja lépteimet mind gyakrabban a temetőbe. Koromnál fogva rég megbékéltem már az elmúlás gondolatával, pedig ifjú koromban de gyakran is lázadoztam ellene. Érthető, hisz a halál túl korán ragadta el az édesanyámat, akinek törődő szeretetére felettébb nagy szükségem lett volna. Elveesztése nehezen gyógyuló seb volt hosszú évekig a lelkemen.

Ezen a májusi délelőttön szinte magam mellett éreztem elhunyt szeretteimet, miközben a virágokat rendezgettem a temetőkert meghitt csendjében. Gondolataimat kellemes emlékek tették széppé, önkéntelenül mosolyt csalva az arcomra, amint öntözőkannával a kezemben a közeli kúthoz igyekeztem. Magam sem tudom, pillantásom véletlenül tévedt-e az egyik sírra, vagy csak megszokásból lassítottam előtte, de egyszer csak ott álltam, s míg tekintetem megpróbált betelni a síron pompázó virágok pazar szépségével, hirtelen megrohantak az emlékek. Hiába múlt el már tizenhat hosszú év, fájdalom, gyász s valami tehetetlen düh viaskodott bennem most is, miközben lelki szemeim előtt megjelent egy csupa élet, fiatal teremtés, kit a sors és önmaga ragyogó szépsége királynői rangra emelt, hogy rövid tündöklés után örökre letörölje a mosolyt az arcáról.

Molnár Csilla Andrea végső nyughelye előtt álltam, aki 1985. év szépségkirálynője volt, az első Miss Hungary, hosszú évek kihagyása után. Egy kedves, fiatal diáklány, egy fonyódi gimnazista, akit jól ismertem, aki nem a szépsége, sokkal inkább személyes varázsa miatt állt közel egykor a szívemhez. Korai, értelmetlen halála ma is könnyeket csal a szemembe, bánattal és keserűséggel töltve el a lelkem.

De sokan is irigyelték őt!... Az emberek többnyire csak a külsőségeket látják, míg a belső értékek felett közömbösen elsiklanak. Csillától elvárták, hogy szépségével tündököljön, miközben lelkével, az érzéseivel, a vívódásaival senki, vagy csak nagyon kevesen törődtek. Minden átmenet nélkül, hirtelen szakadt nyakába a hírnév, mely szárnyra kapta és szédületes sebességgel ragadta magával. Siker, szereplések, pompa, csillogás lépett a diákcsínyek, a dolgozatírás, a hétköznapok monoton egyhangúsága helyére. Bevallom, büszkék voltunk rá, hisz sikere egy kicsit a miénk, fonyódiaké is volt. Emberi gyengeség más tollával dicsekedni, de azt hiszem, közülünk sokan estek akkor a kérkedés bűnébe, dicsekedve Csilla fonyódi kötődésével. Magam is közéjük tartoztam, bár számomra ő továbbrais csak az a kedves, fiatal lány maradt, aki fáradságot nem ismerve évről-évre végigdolgozta a nyarakat szülei vendéglőjében. Már kisgyermekként becsültem szorgalmáért, hisz óvodás kora óta nyitott könyv volt előttem az élete, lévén egyidős a fiammal, bár inkább édesanyjához fűződő barátságom kapcsán sikerült igazán megismernem őt. Emlékszem, anyja hónapokig tartó súlyos betegsége idején milyen nagyszerűen helyt állt. Követve az anyai tanácsokat, ügyesen elboldogult a háztartással, holott gyermek volt még: egy kislány tele kötelességtudattal.

Könnyű szellő söpört végig a sírok között. Megborzongtam, pedig a nap hétágra sütött. Tán az elmúlás szele érintett meg hirtelen? Ki tudja?!... S mintha képzeletem is tréfálkozni szeretne velem, a hófehér márványvirágok mozdulni látszottak, egy röpke pillanatra Csilla arca is mintha életre kelt volna. Olyan életszerűnek tűntek a művészi kezek által márványba foglalt, hibátlan szépségű arcnak a vonásai, hogy már azon sem csodálkoztam volna, ha váratlanul megszólít: Mi újság van Fonyódon? Most is olyan csodálatos a Balaton? Gondolnak még rám az osztálytársak?

Elszégyelltem magam szentségtörő gondolataim miatt. Aztán megeredtek a könnyeim. Magam sem tudom kit is sirattam. Csillát, kinek szépsége, ragyogó ifjúsága már az örökkévalóságé, s éppen ezért örökéletű, vagy az édesanyját, kinek soha el nem múló fájdalmát és gyászát mélyen átéreztem. Lassan visszaindultam szüleim sírjához. Megöntöztem a virágokat, de közben gondolataim távol jártak. Mari barátnőmre gondolva rádöbbentem, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk végre egy kicsit. Még akkor is, ha szavaimmal fájó sebeket tépek is fel. Mert a közömbösségnél olykor a tapintatlanság is jobb. Jól döntöttem. Csak az első mondat volt nehéz, aztán már csak ő mesélt. Ahogy a megáradt folyó sodor magával minden útjába kerülő tárgyat, úgy kapcsolódott egyik emlék a másikhoz, hogy végül könnyekben feloldódva, az emlékezés óceánjába jutva megtisztuljanak.

Lévay Mária

vissza