- Arányban áll a nagyszabású beharangozással a jelentkezők száma és főleg szépsége? - kérdeztem Vartus Pétert, a Magyar Média főosztályvezetőjét.
- Azon sem lepődtünk volna meg, ha több ezren jelentkeznek, de a több mint hatszáz nevező közül is ki lehet majd választani két tucat olyan lányt, aki - amellett, hogy szép - közszerepeltetésre alkalmas.
- A Média nyilván jó üzletet remél a szépségverseny megrendezésével...
- A vetélkedőt több kereskedelmi és kozmetikai cikket gyártó vállalattal közösen rendeztük. Hogy mennyit fogunk keresni, nem mellékes, de fontos az is, hogy a versenyen induló lányok, a közönség és természetesen a jelentős anyagi áldozatot hozó vállalatok elégedettek legyenek.
- Hogy melyek ezek a cégek, az kevéske fantáziával kitalálható, hiszen nem túl sok hazai vállalat vív késhegyre menő harcot a vásárlók kegyeiért - de mit tudnak majd nyújtani a szépségért cserébe a majdani nyerteseknek?
- A versenyt a Miss Európa Társaság szabályzata szerint rendezzük, mivel ez a feltétele annak, hogy a "Miss Magyarország" ott lehessen a "Miss Európa" versenyen, ahol - reméljük - legalább olyan jól fog szerepelni, mint a 84-es bronzérmes Tóth Rita. Minden versenyzővel szerződést kötünk. Segítjük őket, hogy fotómodellként, filmszereplőként, manökenként dolgozhassanak, áruházak háziasszonyai lehessenek, ezért résztvevőről - tehát nemcsak a győztesekről - fényképes adatlap készül.
- Milyen lesz a mezőny a beérkezett nevezések alapján?
- Különös, hogy feltűnően sok az ápolónő és az óvónő. A jelentkezők jelentős részének azonban nincs önkritikája, ez máris megítélhető. Sokan küldtek olyan fotót, amelyen bájaik fedetlenek. Ez semmiféle előnyt vagy hátrányt nem jelent. Ami jobban érdekelt bennünket, az a nevezők képzettsége, fellépése, nyelv- és tánctudása.

A területi előválasztók (selejtezők) közül a Tatabányán rendezett versenyre utaztunk el. Délelőtt tízkor léptünk be az Árpád szállodába, ahol a portásoknak akkor még fogalmuk sem volt, miféle rendezvény lesz délután. Fél kettőkor kezdtek szállingózni a versenyzők és kísérőik. Aggódó anyukák kérdezték csemetéjüktől félpercenként: "Nem vagy éhes, nem vagy szomjas?" Néhány vőlegény és udvarló is ott szorongott a szálloda halljában, szúrós tekintettel méregetve a szervezők és a zsűri férfitagjait. A női vécé előtt hosszú sor. Bent négy-öt lány öltözködik, szépítkezik egyszerre. Hiába mondják a szervezők, hogy lesz még erre idő és méltó hely két, öltözőnek kijelölt szállodai szobában, az intelem nem használ.

A zsűri asztalánál neves művészek és szakemberek. Az elnök: Frenreisz Károly. Ide is bemehetünk, a szervezőknek nincs kifogásuk az IM riporterei ellen.

Az egyik kislány őszintén bevallja, hogy áruházi lopás miatt csapták ki a gimnáziumból, most segédmunkás, pedig milyen jó tanuló vot... Az ápolónők a kemény munka, az óvónők az alacsony fizetés miatt bánatosak. Szinte mindenkit hasonló vágyak: az országos hírnév, a győztesnek kijáró jutalmak, a szerződtetés után remélt kimagasló jövedelem vonzott ide, ám ezt szóbahozni nem ajánlatos. Itt akiesők számára még nincs igazi tétje a próbálkozásnak, hiszen a verseny zártkörű, az esetleges kudarc a baráti kör, az ismerősök, a munkahelyi kollégák előtt is eltitkolható. A dolog mégis halálosan komoly. Az eredményhirdetés után a vesztesek közül néhányan dühükben összetépik az emléklapot, mások pityeregve szedik össze holmijukat és leszegett fejjel, a legrövidebb időn belül eltűnnek a színhelyről. Nyilatkozni egyikük sem hajlandó.
- Hogyisne, hogy mindenki rajtunk röhögjön! - tolják félre fotósunk kameráját.

A boldog továbbjutók főleg arról beszélnek, mi mindent várnak a sikertől. Amikor arra próbálom emlékeztetni őket, hogy leginkább a szorgalmas, kitartó munka és tanulás termése a siker, a válasz a vérvörösre festett, szép metszésű ajkak lebiggyesztése.

Az egyetlen, aki önkritikusan nyilatkozik - mellesleg az egyik legszebb versenyző - azon kesereg, hogy nem vették fel az egyetem filozófia-történelem szakára, rosszul fizetett adminisztrátori munkáját halálosan unja, és bármit jobbnak tartana jelenlegi sorsánál.

Egy szőke amazont is elkap az őszinteségi roham.
- Nem szégyellem bevallani, hogy pénzt, szereplési lehetőséget, külföldi utazásokat, néhány gondtalan, boldog évet remélek. Öt éve együtt élek egy fiúval, az ő lakásában. HÁrom éve szeretnék szakítani vele. Ha elválnak útjaink, mehetek albérletbe, de hová és miből? Nekem muszáj szerződéshez jutnom, gondolni sem akarok a kudarcra! Nézz csak körül alaposan! A néhány mamakedvencén kívül csupa olyan van itt, mint én. Mindenki megfojtaná a másikat egy kanál vízben. Öltözés közben úgy belekönyököltünk egymás oldalába, gyomrába, akkorákat taszítottunk egymáson - persze a helyszűkére hivatkozva -, hogy csak na!

- Itt mindenkinek van valami defektje - veszi át a szót első beszélgetőpartnerem -, mert szerintem egy kiegyensúlyozott, testileg, lelkileg rendben lévő nő nem jön el ide magát mutogatni. Sétálj fél órát a Váci utcában, tucatnyi cicababát láthatsz, különbeket, mint akik itt dúródnak... Na, és mit gondolsz, azok miért nincsenek itt? Mert ők már megvívták a maguk versenyét. Valahol és valakinél már nyertek...

A fények kihúnynak, a selejtező részvevői szétszélednek. Ki Fordon, ki Trabanton távozik, vagy éppen gyalog indul a vasútállomás felé, esetleg stopolni az autópályára. Ezek a lányok már kezdik beleélni magukat egy átmeneti álomvilágba, melynek - saját számításaik szerint - tündérei, királynői lehetnek. És ezért mindent egy lapra próbálnak feltenni, megfizetve a legdrágább sminket, szoláriumot, kozmetikát és butikruhát, valahogy úgy, mint az az ember, aki az utolsó száz forintjáért lottót vesz, és a jövőjét a pénteki sorsolás sikerére építi.

Á. L.