|
Most,
hogy egy húsztagú nemzetközi konvent végre megválasztotta az uralkodónőt
és fővárosunk egyik első embere milliók előtt újította meg a koronázáshagyomány
oly soká nélkülözött gyakorlatát jó Budában; most tehát, hogy Magyarországnak
az okosai mellé immár szépe is van - haladéktalanul élni kezdek alkotmányos
alattvalói helyzetem új lehetőségeivel, amelyek egyenesen a fentiekből
következnek. Október ötödikével az idei esztendőre, gondolom, lejárt a
márkajegyzett, hivatalos szépségkirálynő-meghirdető cég monopóliuma, így
- anélkül persze, hogy a rendezvény védett nevét kölcsönvenném - a tisztességtelen
konkurencia látszatától is mentesen jelentem be a magamét. Vállalkozom
tehát, méghozzá sürgősen, amíg a női küllem kiaknázásának aránylag új
keletű konjunktúrája tart. Meg aztán én is sietek meggazdagodni. Olyannyira,
hogy bevezető fortélyul ezt a tulajdonképpeni hirdetésemet is műalkotás
gyanánt teszem közzé, így még énnekem fognak fizetni érte.
Talán már világos is az ötlet: szép fejű és testű hölgyek toborzására
adom magam. Kezdetként címlapfotómodell-pályázattal kísérletezem. Az ilyesmi
azonban biztatásnak kevéssé megfogható. Úgyhogy a továbbiakban nem is
királynőt, de egyenesen istennőt keresek majd. Aki tud mozogni, mosolyogni.
Jelentkeznek vagy ezerkétszázan, egyistenasszonyhitűek mind: hisznek magukban.
Meg hinni akarnak nekem is, hiszen megtestülésükért én nem kevesebbet,
mint állást ígérek. Biztosat, jól fizetőt.
Ám addig is, amíg valahogy eldől, ki is a legistenibb: egy központi műsor
jegyében végigutaztatom őket az országon és tojásokat dobáltatok velük
palacsintasütőbe. (A dolog természetesen nem kockázatmentes, a megalapozatlan
bizalomkeltés a társadalmi gyakorlatban enyhén szólva erkölcstelenség,
és tevékenységemet a jog előbb-utóbb leállítja, bizonyára meg is torolja.)
Szerkesztőm itt fölpillant, a szeme, mint a palacsintasütő, s énlátom
benne magamat, mint megbuggyant tojást. Pedig amit az utóbbi két bekezdésben
leírtam, abból csak az idézőjeleket hagytam el.
Az ifjúsági folyóirat szeptember végi száma ugyanis egy kecskeméti gimnazistalánnyal
közöl interjút. Eggyel, ama ezerkétszázból, aki megpróbálta. Beugrott.
Aztán ki az egészből - hálistennőnek, még idejében. Így inkább leérettségizett.
"Bepillantottam a kulisszák mögé" - mondja, amikozben ugyanis
tojásokat dobált a szépre felajzott hívek előtt. Meg "különféle tárgyakat
adtak a kezembe, s bekötött szemmel kellett felismernem". Ami, ha
attrakciónak nem is különösen szellemes, de a vakon tapogatózást illetően
legalább jelképként találó. "Szenvedtünk a színpadon"... És
az ígért állás? "Ebből nem lett semmi." Azaz, aktmodell lehetett
volna, de ő inkább megfogadta, tovább nem csinálja: "Már nem akarok
manöken lenni."
Az újság a rövidke beszélgetésben nyíltabb nálam: megnevezi a tojáshajigáltató
orgánumokat. Én nem teszem - nem kíméletből, hiszen aki kíváncsi rájuk,
utánanézhet. Ehelyt a jelenséget magát érzem lényegesebbnek, ráadásul,
hogy ugyanannak a lapszámnak egy más írása is körülbelül ugyanerről ad
jelzést: a kijátszható kiszolgáltatottság tömegesedéséről. Szintén modelljelölt
vallja meg, miből keres kiutat vélt vagy valóságos esztétikai adottságai
révén. Öt éve él együtt, a valahollakás kényszeréből valakivel, akitől
három éve már szabadulna, ha tehetné. Erre a szituációra, sajnos, csak
nagyon csúnya szó van.
Isten(nő) mentsen meg attól, hogy kéretlenül féltsem a közerkölcsöt az
olyan, valószínűleg ártalmatlan, bár kicsit azért ízléstelen parádéktól,
mint a minapi parádés szépségvásár, amelyek legfeljebb a közszemlére elővonult
résztvevőkben tehetnek könnyen kiheverhető kárt (és amelyek "legfeljebb"
a tévképeket erősítik azzal a felhangosított illúzióval, hogy az ilyesfélék
jelentik legfőbb vasárnapi gondjainkat). Legyen országszépénk, hordja
akár a koronát. Itt legalább az történt, amit megígértek.
De mi történik a tojásdobáló turnék ürügyén? Kísérlet arra, hogy közmegegyezéssé
legalizálódjék a nőségnek, mint tulajdonságnak haszonforrásként való tudomásulvétele.
Legyen a próbálkozás halandó hát, még ha már-már meg is tennők.
Hárs György
|