Élet és Irodalom

1985. október 11.

ISTENNŐSDI

Most, hogy egy húsztagú nemzetközi konvent végre megválasztotta az uralkodónőt és fővárosunk egyik első embere milliók előtt újította meg a koronázáshagyomány oly soká nélkülözött gyakorlatát jó Budában; most tehát, hogy Magyarországnak az okosai mellé immár szépe is van - haladéktalanul élni kezdek alkotmányos alattvalói helyzetem új lehetőségeivel, amelyek egyenesen a fentiekből következnek. Október ötödikével az idei esztendőre, gondolom, lejárt a márkajegyzett, hivatalos szépségkirálynő-meghirdető cég monopóliuma, így - anélkül persze, hogy a rendezvény védett nevét kölcsönvenném - a tisztességtelen konkurencia látszatától is mentesen jelentem be a magamét. Vállalkozom tehát, méghozzá sürgősen, amíg a női küllem kiaknázásának aránylag új keletű konjunktúrája tart. Meg aztán én is sietek meggazdagodni. Olyannyira, hogy bevezető fortélyul ezt a tulajdonképpeni hirdetésemet is műalkotás gyanánt teszem közzé, így még énnekem fognak fizetni érte.
Talán már világos is az ötlet: szép fejű és testű hölgyek toborzására adom magam. Kezdetként címlapfotómodell-pályázattal kísérletezem. Az ilyesmi azonban biztatásnak kevéssé megfogható. Úgyhogy a továbbiakban nem is királynőt, de egyenesen istennőt keresek majd. Aki tud mozogni, mosolyogni. Jelentkeznek vagy ezerkétszázan, egyistenasszonyhitűek mind: hisznek magukban. Meg hinni akarnak nekem is, hiszen megtestülésükért én nem kevesebbet, mint állást ígérek. Biztosat, jól fizetőt.
Ám addig is, amíg valahogy eldől, ki is a legistenibb: egy központi műsor jegyében végigutaztatom őket az országon és tojásokat dobáltatok velük palacsintasütőbe. (A dolog természetesen nem kockázatmentes, a megalapozatlan bizalomkeltés a társadalmi gyakorlatban enyhén szólva erkölcstelenség, és tevékenységemet a jog előbb-utóbb leállítja, bizonyára meg is torolja.) Szerkesztőm itt fölpillant, a szeme, mint a palacsintasütő, s énlátom benne magamat, mint megbuggyant tojást. Pedig amit az utóbbi két bekezdésben leírtam, abból csak az idézőjeleket hagytam el.
Az ifjúsági folyóirat szeptember végi száma ugyanis egy kecskeméti gimnazistalánnyal közöl interjút. Eggyel, ama ezerkétszázból, aki megpróbálta. Beugrott. Aztán ki az egészből - hálistennőnek, még idejében. Így inkább leérettségizett. "Bepillantottam a kulisszák mögé" - mondja, amikozben ugyanis tojásokat dobált a szépre felajzott hívek előtt. Meg "különféle tárgyakat adtak a kezembe, s bekötött szemmel kellett felismernem". Ami, ha attrakciónak nem is különösen szellemes, de a vakon tapogatózást illetően legalább jelképként találó. "Szenvedtünk a színpadon"... És az ígért állás? "Ebből nem lett semmi." Azaz, aktmodell lehetett volna, de ő inkább megfogadta, tovább nem csinálja: "Már nem akarok manöken lenni."
Az újság a rövidke beszélgetésben nyíltabb nálam: megnevezi a tojáshajigáltató orgánumokat. Én nem teszem - nem kíméletből, hiszen aki kíváncsi rájuk, utánanézhet. Ehelyt a jelenséget magát érzem lényegesebbnek, ráadásul, hogy ugyanannak a lapszámnak egy más írása is körülbelül ugyanerről ad jelzést: a kijátszható kiszolgáltatottság tömegesedéséről. Szintén modelljelölt vallja meg, miből keres kiutat vélt vagy valóságos esztétikai adottságai révén. Öt éve él együtt, a valahollakás kényszeréből valakivel, akitől három éve már szabadulna, ha tehetné. Erre a szituációra, sajnos, csak nagyon csúnya szó van.
Isten(nő) mentsen meg attól, hogy kéretlenül féltsem a közerkölcsöt az olyan, valószínűleg ártalmatlan, bár kicsit azért ízléstelen parádéktól, mint a minapi parádés szépségvásár, amelyek legfeljebb a közszemlére elővonult résztvevőkben tehetnek könnyen kiheverhető kárt (és amelyek "legfeljebb" a tévképeket erősítik azzal a felhangosított illúzióval, hogy az ilyesfélék jelentik legfőbb vasárnapi gondjainkat). Legyen országszépénk, hordja akár a koronát. Itt legalább az történt, amit megígértek.
De mi történik a tojásdobáló turnék ürügyén? Kísérlet arra, hogy közmegegyezéssé legalizálódjék a nőségnek, mint tulajdonságnak haszonforrásként való tudomásulvétele. Legyen a próbálkozás halandó hát, még ha már-már meg is tennők.


Hárs György

vissza