Egérlyuk és rózsamáglya
Belohorszky Pál
Mottó:
"Negyven éven túl élni illetlenség,
alávalóság, erkölcstelenség."
(F. M. Dosztojevszkij)
Túlbeszélgetett és agyonhallgatott éjszakába csúszva,
egymásnak verődve, mint az agyagos kezek zötykölődünk a kései villamos
peronján.
A valószínűtlenül fekete, kortalan fiú - míg kívül kocog mellettünk a
neonfényes, piszkos éj -, váratlanul ordítozni kezd: - Rohadni akarok!
Kukacok faljanak föl! - Szeme, mint a megszívott cigaretta, fölparázslik,
villog, ijedt, de fáradt öregasszonyi tekintetek röpülnek a hang felé,
a marha, gondolják magukban a görbe hátú, májfoltos halódók, hol van az
még, bár mi lennénk ilyen fiatalok, de hát bolond ez, zöld a kabátja,
a sálja meg piros, valami bohóc lehet vagy alkoholista, de a csönd hirtelen,
csak a kattogás a padlat alatt, gerincbizsergető csikordulások a körúti
kanyarban. - Hol van az még? - kérdezem magamtól és belebámulok ebbe a
sötéten fénylő arcba.
A Boráros téren szinte leugrik.
Nem köszön. Nem is bólint! Vissza se néz.
Mire hazaérek, ő már az Egérlyukban csücsül. És morfondíroz. Neki kell
menni. Hacsak vállal is. Majd ő megmutatja. Holnap. Igen, holnap, úgy
kora délután, a Nyevszkij Proszpekten. A napos oldalon.
És ne véld csodának, ott volt.
A Váci utcán piros-zöldben pompázó díszburkolat. Az Anna presszóban áll.
Szódát iszik. - Csak hetven fillér.
Ki lehetett ma a széles vállú? Ezen töprengek, miközben érzem. Saját magának
megy neki folyton. Hatalmas. Mégis: észrevétlen. Mint a levegő, amely
ha jelen van is, rácsodálkozni nem szokás.
- Sok gondtalan állat! - körülnéz, szürcsöli a buborékokat. A teraszon
fényesen öltözött hölgyek és urak, szóda, legföljebb kísérőként. - Beethoven!
- üvölt föl Pali és vezényelni kezd. Az örömódát tátogja szöveg nélkül.
- A töksüket Beethoven! Érted?
Értem. A kontraszt világos. De nem kell ezért a zeneóriást emlegetni.
Elég, ha ránézek erre az egérlyuk-lakóra. Zöld kabát, piros sál, Pedig
nyár van. De én nem láttam más ruhában. Ő már csak így marad nekem. Ki
ő? Zoszima sztaréc? Miskin herceg? Szmergyakov soha. Raszkolnyikov - gondolatban.
Maga Dosztojevszkij? Félek. Nem is tőle. A széles, váratlan gesztusoktól.
Mert nincsenek mögöttük meggondolások. Gyáva és hihetetlenül bátor Ki
meri megmondani, hol húzódik a demarkációs vonal? Ki merészeli azt mondani,
Napóleon halott? Hisz itt áll, a haja is úgy van fésülve, ha leveti a
Schmidt-sapkát, folyton igazgatja. Pedig nyár van. A tömeg hatalmas. -
Négyezer év tekint le rátok e piramisok csúcsairól! - kiáltja Pali és
fölszegett fejű lován ellépdel.
New York palota. A kávéház üvegablakai félrehúzva. Zefír és márványasztalok.
De mi nem itt, hanem a negyedik emeleten, a hatalmas márványoszlopok mögött,
az Új Írás szerkesztőségében találkozunk először.
Krisztus után vagy közben (?) 1983 ki emlékszik már, milyen hónapjában.
Csontos Sanyival beszélgetek, olyan, mint a fiatal Móricz, kövérkés arcán,
bajusza alatt örökös kuncogás. Szatyromban állandóan magamnál hordom a
Múlandóság Lovagrendjét, hátha találkozunk. És akkor megkérem.
- Ti még nem ismeritek egymást - mutat rám Csontos, Pali rám se néz, lerogy
egy karszékbe és mesél. Na nem úgy, ahogyan elalvás előtt szokás, suttogva
kisgyerek fülbe, nem úgy. - Sivori! Én láttam! Ott álltam a pálya szélén.
Jött a labda a háta mögött és ő sarokkal maga elé tette és kapásból lőtt!
Óriási, mi?
Mit mondjak erre? Sivori. Tényleg nagy játékos volt.
- Bocs, de beírnál valamit...
Belohorszky nem kérdezi újra a nevem, pedig csak úgy eldaráltunk egymás
füle mellett, ahogyan az szokásos. Ezt írta be: "Koppány Zsoltnak,
na meg vörös, bodor lovagszakállának, mellyel mintha azt kérdezné: mit
tojsz Dzsojsz?!" Amúgy fonetikusan.
Ismerjük már egymást. Mikortól? Kutatni kellene. Talán odaátról, talán
még innen, évezredek irdatlan távolából. Ahogy összenézünk. Összemosolygunk.
Ahogy tudjuk egymás szavát. Mindent.
- Voltam Kocsisnál. Hatalmas zseni.
Én akkor már hallottam, hogy sokat jár hozzá. A Zeneakadémia hosszú folyosóján
végigcselezi magát a nyolcas tanteremig. A legenda konzervesdobozról szól.
Lehet, hogy csak valami papírgalacsin volt a labda. Szépen játssza tisztára
magát. Illik? Nem illik? Hiszen odabent, a vastag, dupla ajtók mögött
is éppen játszik valaki. Csak...
Halott virágaim éppen páratlan számmal, csokorban.
Zolnayt temetjük, apám még él. Pali nem rendül. Focizik, rendületlenül.
- Öregem, képzeld ezt a meccset: a nagy orosz írók és a német filozófusok!
- Összeállítás?
- Még nem tudom pontosan. Az biztos, hogy Dosztojevszkij középcsatár.
De rátapad Kant. Ő söpröget. Schopenhauer középpályás. Néha előretör,
gólt is lőhet. Leibniz hátravontan játszik. Nietzsche-ék. Egyedül - elöl.
Tolsztoj, Gogol, Turgenyev, Kuprin, Puskin, Bunyin, biztos kezdő.
- Bulgakov, Solohov?
- Legföljebb a kispadon. Ha valaki lesérülne.
Döntetlenben maradunk. Szerinte egy picivel, no minden bírói segédlet
nélkül, a szerencsét is mellőzve, szóval hajszálnyival jobbak az oroszok.
Dosztojevszkijjal jobbak. De a döntetlen se rossz. Az angolok? Az olaszok?
A franciák? A hollandok? Talán a legjobb négyben. Érdekes, eszünkbe sem
jutnak a régi görögök.
Jön Pali, áll az ajtóban. Iszonyúan összeverve. Nem szól. A szokásos vizét
kéri. Félliternyi. Kis citromlé még jöhet bele. Ádámcsutkája szinte mozdulatlan,
ahogy nyeli. Ledől a hattyúágyra. Mélyen alszik. Settenkedünk a süket
szobában. Arról a meccsről érkezett? Kinek szurkolt? Már az éjjel egyórát
is elüti az ódon bimbamos óra. Pali még mindig. Szuszogását is alig hallani.
Befogom az orrát. Szája csukva. Mozdulatlan. Hirtelen fölül, vizet kér.
Kis citromlevet bele. - Ki vert meg, Palikám? - Hernádi Gyulától jövök...
adjál még, ne sajnáld már a vizet is tőlem! A Margit-hídnál elkaptak.
Se szó, se beszéd, nekem estek. Zsidós a fejem. Tudod hogy hívnának magyarul?
Fehérhegyi. Érted? Fehérhegyinek. De én lengyel vagyok!
Két korsó víz. Kevés citromlével. Ahogy kifordul az ajtón, bekap egy fél
maroknyi koffeintablettát.
Karácsony. A csillagszórótól tüzet fog a fa. Ráöntünk egy üveg traubiszódát.
Csöngetnek. Pali áll az ajtóban, beleszimatol a levegőbe. - Hol a söprű,
meg a lapát?
Percek alatt ragyog minden. - Megszoktam az albérletekben.
Több szó nem is esik. Megölel, jobbról, balról megcsókol. Feleségemmel
a karjában pörög körbe-körbe, mint egy báli megnyitón. - Megszületett
a Megváltó - suttogja és néz maga elé, szótlanul. - Csináljuk meg a beszélgetést
- javaslom. A kisszobából áthúzza a hintaszéket. Pilinszkyről beszélünk
hosszan. Kattan a magnó.
Én csak egy vagyok, a többi meg "mindenki." Igen. Ő volt az,
Dosztojevszkij. Miután elment. Akkor jöttem rá. Ki más lehetne?
Az Új Írásnál mindenki szomorú. Csontos Sanyi. Beivott. Valahogy belobbant
a gáz. Sanyi megégett. Csak a karja. A válla. Kómában fekszik a Kun utcában.
Megnézem. Meg én! Útbaigazít egy ember. Arca horrorisztikus. Köpenyt adnak
rám és papucsot. Intenzív osztály - Csontos Sándor. Szóval őt keresem.
Nem tetszenek tudni, hol fekszik? - Hátrafelé böknek. Meresztem a szemem.
Nem látok embert. Szuszogó, szörcsögő, fekete golyó. Ez a feje. Nincs
arca! És szája sincs. Két lyuk. Talán az orra! - Beszéljen hozzá! Ért
mindent. Éhesek vagyunk? - gügyög a széles kedvű ápolónő. Nem. Nem akarok
beszélni. Rohannék. Hol a kijárat? A köpenyt már lent az utcán, úgy kell
lekönyörögni rólam. A papucsok valahol útközben leválnak. Nem hányok.
Csak nézem a gomolygó eget. Csontos Sanyi...
Pali nagyon bánja, hogy nem látta. - Szenvednem kell! Látni akarom. A
halált. Igen. Randevúzni vele.
Apám meghal. Csontos Sanyi fölépül. Apró forradások, sapka, nyáron is.
Alig telik egy év, s randevúzik. A fölhajtott fagyálló után percet nem
késik. Hazaér, mindörökre. Debrecen.
Fölterjesztenek. Major Ottó a kuratórium elnöke. Én és Deák Mór vagyunk
az első Lengyel József-ösztöndíjasok. Nem tehetünk róla. Havi négyezer
egy egész éven át. Pali a Kortárs folyosóján sétál. Az egyik ajtó belökődik
a hirtelen támadt huzatban. - Ez kapott ösztöndíjat? Tehetségtelen nímand.
Pali betoppan, rögtön rászállnak. - Te, mennyit kap ez havonta? - Nyolc
rongyot - vágja rá Pali -, egy évig, de lehet, hogy még meg is hosszabbítják!
A két sztár láthatólag nagyon ideges lett. Neveket soroltak föl, illendőségből
kihagyva a sajátjukét. Mind jobbak. Hogy jobbak!? Egy lapon nem lehet
említeni ezzel.
Megköszönöm Palinak a mesét. - Mondtam nekik, olvastátok a legújabb gyereknovelláját
az Új Tükörben? Amazok rázták a fejüket. Pedig legalább Dosztojevszkij,
vágtam hozzájuk.
Újra megköszönöm, de nem vagyok boldog. Talán kicsit szomorúbb. Pali kiáll
az emberért. Attól függ, függ-e épp valakitől. Ha igen, visszahőköl. A
nagy művészek nem nagy egyéniségek, hanem médiumok - igaz rá az elioti
gondolat. Pali médium. Itt ül köztünk, ordít, focizik, ugrál, ül, összeroskad.
Él.
Kislány a Zeneakadémiáról, balerinák az Operából. Menyasszonyok. Pali
kéri meg a kezüket. Gázolva, mint a gyorsvonat. Meggyűlölik. Szegények.
Nem érzik, nem akarják érezni - beteg ember. Vagy nem az. Közvetítő Isten
és ember között. Érthetetlen. Ezoterikus. Félnek tőle. Pedig, aki fél,
aki a legjobban reszket, aki a legsötétebb egérlyuk lakója, az Belohorszky.
Hihetetlenül gyenge. Mint egy kiütött bokszoló.
Unom én is, hogy jön, jön, leül és nem szól egy szót se. Minek jön? Miért
tart föl a munkámban órákig? Bármit kérdezek, választ nem ad. Rendel.
Mint egy kávéházban. Viccesen megjegyzem, hogy minden össze van írva,
egyszer fizetni fog! - Adj ötszázat kölcsön. Fizukor megadom! Jó, rendben,
itt az ötszáz. A körfolyosón Pali: - Te Thenardier vagy, az biztos. Emlékszel?
A filmben. Bourvilra. Jön Jean Valjean, Thenardier pofán vágja egyik gyerekét,
s utolsó mozdulatával betöri az ablakot. Vér, betört ablak, nyöszörgés.
Szegények vagyunk uram. Láthatja. - Hangosan nevet. - Óriási mi? Mi lenne,
ha lelöknél? - Nem löklek le. - De ha mégis? Megmondom. Lerohannál, s
visszavennéd az ötszázast. Nem, ez kevés Thenardiernak. A kabátomat is
lehúznád. Rohannál a bizományiba. - Marha. - Csak ennyit tudok kinyögni.
Tényleg. Mi lenne az ötszázasommal?
Pesterzsébet és Soroksár határán lassítunk a kölcsönkért kocsival.
Fura egy lakótelep. Eladom neki a hatvanliteres hűtőmet. Egyszoba-garzon.
Inni kérek. A csap alatt, a konyhában nincs mosogató. Pali vár, míg a
víz kicsöpög. A szoba bal oldali falának hatalmas Várady Róbert kép támaszkodik.
Mintha valami zuhanó alak volna. Camus fotója, szintén falnak támasztva.
Egyszerű íróasztal. Rézlámpa, zöld üveggel. Könyvek és könyvek mindenütt,
derékmagas tornyokban. - Ennyi maradt. A többit eladtam marha fejjel.
Kellett a pénz.
Sötétedik. A nagy, dupla üvegű ablakon a heverőig látni. Egérlyuk a földszinten.
Halványzöldben úszik.
Ijedt kislánypillantások kísérik TIT-előadásait, amelyek Dosztojevszkijnél
csúcsosodnak utolérhetetlen magasságokba. Misztikus légkör, szál rózsa
a kisasztalon, mellette vékonyka gyertya csöndes, pici lángja. Megismerem
Szalatnyay József festőművészt, Szepit, Dénes Zsuka már nem él ekkor,
de Pali és Szepi barátsága halhatatlan. Még aznap este fölviszem őket
a Várba. Szepi levest tálal, Pali mohón eszik. A sarokban Szinyei Merse
Pál festőállványa és relikviái. A hosszúkás szoba csöndjét Pali váratlan
szavalatai szakítják ketté. Adyt mond szüntelen, meg kell maradnom Herkulesnek.
Megmaradt.
- Jövök a Körképben! - Dicsekszem, s meglengetem orra előtt a szerződést.
- Húszezer, egyösszegben - hangsúlyozom; fölvillanyozza, nevet, de nem
hisz a szemének. - Megáll az ész! Húszezer ezért a vacakért?!
Aztán nem látom három hónapig. December 28-án egy összetört, beesett arcú
alak botorkál előttünk a gangon, még csöngetése is fáradt. Az Úr 1988-ik
esztendejében. Úgy kell betessékelni. Sápadt, borostás. Nem is köszön.
Lerogy az első székre. Vizet sem kér. Kávét! Igen. Azt szürcsölgeti. Bámul
a tévére. Beszéde lassúbb, mint valaha. - Voltam Fonyódon. Ötezerért vettem
virágot. És a taxi. A mama csinosabb, mint a lánya volt. Órákig beszélgettünk.
Meghalt a szépség. Molnár Csilla Andrea volt a szépség. És, meghalt. Érted
ezt?
Bólintok, nézem a kezét, ahogy babrál a kiskanállal, mérges vagyok rá,
hogy megint itt ül, részeg lehet, de eszembe villan, hogy sohasem éreztem
rajta szeszszagot. Már-már alszik. Megérintem. Most temettük Szemes Marit.
A semmibe néz. - Megyünk mi is, nemsokára. - Csak ennyit motyog. A percek
óráknak tűnnek. - Mi van a Szemes Marival? - Kérdezi, de nem vár választ,
föláll, kicsoszog. Bágyadtan búcsúzik. Feleségem oldalba bök. - Vidd haza.
Még egy villamos alá esik.
Nem és nem. Hajthatatlan vagyok. És megbocsáthatatlanul önző.
Már késő éjszaka van. Lapozgatom az Égő rózsamáglyát, a trilógiának szánt
esszékötetek etikumát. A harmadik születőben. Egy másik dimenzió limesén.
Csütörtökre fordul lassan az óra.
Barátoknál, Erzsébeten. December 30. Meg kellene nézni Palit, hazaért-e?
Él-e? Halódik-e? Elindulok. Érthetetlen. Valami húz vissza, a Boráros
tér felé.
Az Újév második napján a kettes adón híreket mondanak. Eltűnt (?) Belohorszky
Pál. Negyven éves volt. Hogyhogy volt? És hová tűnt? Telefonok mindenfelé.
Meghalt. Bizonyosság. Fölhívom Kocsist. Hallgat. Sóhajt. - Szerencsétlen.
- Mondja és érzem, sajnálja, nagyon. Bár nem bírt vele. A vehemens eufóriát
nem bírta tolerálni. Egyszer mondta is nekem Pali, hogy Kocsis tart tőle.
A tudásától, a vitalitástól. Nem tudom. Hívom Szepit. - Te nem tudsz semmit?
- Hallom, ahogy nyeli a könnyeit. - Erzsébeten, közel a lakáshoz ráfeküdt
a villamossínekre. Kihívták a rendőrséget. Pali ordított: - Ti vagytok
Popieluszko gyilkosai! Ti öltétek meg őt! Őrjöngött, amazok meg verték.
Nem láttad a csuklóján a bilincs nyomát? Megbilincselték! Dr. Belohorszky
Pált! A kórházból ment hozzád! Napi húsz-harminc andaxint nyomtak bele.
És kiengedték. Mert a papa jött most Pestre. Eddig mindig Pali utazott
hozzá. Képzeld, fölnyitottam találomra Adyt és ez a vers, a kedves verse
a Mi kacagunk utoljára...
Süket vagyok. Érzéketlen. Forog a világ, a ringlispil, Pali ül egyedül
rajta, s üvölti a szélbe, Belohorszky Bonaparte Napoleon, hogy nem a mindenkit
legyőző, megsemmisítő, de ugyanakkor ebből a megsemmisülésből népeket
fölemelő Napoleon a hős, hanem a bukott, a vesztes, de a vesztébe sohasem
belenyugvó.
Az Égő rózsamáglya borítóján Munch Elválása, a tekintet nélküli árnyalak-leány,
mintha a holt szépségkirálynő halálos ellibbenése volna, s Belohorszky
a lesütött szemű sötét fiú, keze a szívén, Miskin herceg búcsúja, ő búcsúzik,
mert nem a lány válik tőle, hanem a Szépség. Pusztul, távolodik, majd
"elomlik és puha sárrá rothad, / mint mezítlen teste egy halottnak."
Pali belehal, mint Aschenbach a Lidó forró homokján, hajáról lecsorog
a fekete festék, a Szépség még visszanéz, de eltűnik örökre, DER TOD IN
VENEDIG, csak halni lehet ezután, mert Miskin mégiscsak Egérke, meg Napoleon,
szépség és szörnyeteg, mindez egy pszichében, egy bőrben, egyetlen sötéten
csaholó szempár mélyén, a homloklebenyek mögött, a melankólia és depresszió
mérgezett fészkén keselyű-fiókák tátognak dögöket követelve.
December harmincadikán ágaskodó édesapád még kételkedik. Pedig te fekszel
ott, vörös pulóveredben, mely mereven tapad rád, kihunyt a Rózsamáglya,
az Egérlyuk csönddel bélelődik, a halálos koktél néhány csöppje dermedten
ül a pohár fenekén. A búcsúlevél utolsó sora mint a vízjel hamisíthatatlanul
reád vall: "A többi néma csend." És mégis kegyelem. Negyven
év. Az Isten ítélőszéke előtt állsz? Nem, Palikám, nem. Isten nem ítél,
mert megítéltetik. Csak a kezét nyújtja, hogy fölsegítsen. Farkasréti
fagy. A koporsó körül maroknyi ember. Sebeők János kántálja gyönyörű beszédét.
Hangok emelkednek a magasba, Izolda szerelmi halálának utolsó taktusai.
Begördül a tévé autóbusza. A koporsót személyautón viszik. Szalatnyay
Szepi remegő kézzel nyújtja át haldokló virágcsokrát.
- Mondd meg neki, hogy az én virágom. Jó? Mondd meg neki. - Megígérem.
A buszon lézengünk. O. H. a fiatal színésznő tegnap randevúzott volna
Palival. Meg volt beszélve! Szótlanul ül. Ő, meg egy régi, gimnáziumi
osztálytárs, pár rokon. Indulunk Kaposvárra. Már félúton alkonyodik. Csattanás
a motor felől. Leugrunk a sofőrrel. Az egyik csapágy. A golyókat összetartó
kosár ment ripityára. Kipiszkáljuk a tört darabokat. Talán kibírja, bólint
a sofőr. Öreg este van, mire megérkezünk. Csupa sár az út. A kiásott földbe
szúrva gyertyák. Amilyen fekete volt ez a fiú, olyan sötét a temetése.
- Ezt Szepi küldi. Ezt meg én - hajítom utána a csokrokat. A dübörgés
fülsiketítő. A Szépségkirálynő édesanyja karol belém. - Most már két sírhoz
járhatok... Édes Istenem!
Ahogy cuppognak lépteink a sárban, magamba, befelé kiabálok. A Szépség
nem halt meg Pali! Aschenbach is fölébredt a tengerparton! Pár lépés Csilla
sírja. Így akartad. Ha kinyújtod karod, érintheted a Királynő kezét. Ujjaitok
összekapaszkodhatnak! Azóta, hogy mindketten ott fekszetek, nappal van
mindörökké.
|