Gyurkovics Tibor

A Szent Bal
1993

Mísz Magyarország

Nem bírtuk tovább.

Már annyi szükséget szenvedtünk. A beleroppanásig, gyomorfalunk behorpadásáig. Emlékszem, a háború után ketten éltünk anyámmal - apámat hadifogságba vitték -, az ődöngő, kihalt házban éheztünk. Egyszerűen nem volt mit ennünk, semmi. Nagynéném, aki kozmetikus volt a Lukács fürdőben, szaladt át hozzánk - mit szaladt? úszott, csónakázott, kutyagolt a városhatárban fekvő Rákosfalvára - babfőzelékkel, egy nagy fazék babfőzelékkel. Azt ettük. Három-négy napig, beosztva, lassan, gyűrve, fölpuffadva. Vagy káposztát hozott, olykor egy zsíros darab hús úszott benne, a sűrű piros lét is napokig ettük.

De hát nemcsak élelem nem volt, tüzelő sem. Álltunk, és néztük az üres kályhát. A hideg vasra tapasztottuk a kezünket, mintha mi fölmelegíthetnénk a vaskarikákat. De a karikák csak nem melegedtek föl, így aztán átszaladtunk a szomszédba, Tarró nénihez, aki egy zugot adott meleg konyhájából. Ilyet soha nem felejt el az ember. Onnan csak akkor trappoltunk haza, mikor már elszántuk magunkat, hogy huszár-kitöréssel átvágunk a recsegően hideg kerten, és pillanatok alatt félig ruhásan bevetjük magunkat az ágyba, a liba dunyhák vékony melegébe. A szobákban négy fok volt.

De nemcsak tüzelő, nemcsak élelem, sokminden egyéb sem volt. Talán hosszú is volna elsorolni. Hiszen a történelem fokozatos - nem lehet meg minden egyszerre. Eleinte ruhánk sem volt. Kabátunk. Mindenféle régi és szakadt holmit ráncigáltunk elő, abba bugyolálkodtunk. Meg a külföldi Vöröskereszt csomagokból előkerült árukba. Emlékszem, volt egy rövid, szürke svéd katonakabátom, abban jártam még ötvenháromban is - nagyon elegánsnak képzeltem magam. A bakancs, azt hiszem, holland terméknek számított. A sál egyszínű, de ehhez képest angol. Így aztán valamiféle nemzetközi díszbe vághattam magam, feszítettem benne ifjúkori idétlenséggel.

Aztán még mi nem volt? Elsorolhatatlan. Nem volt Ezexünk, Azexünk, Bitexünk, Matexünk, futballpályánk Rákosfalván, téglánk, földünk, aztán szövetkezetünk, Wilkinson-pengénk, lovagló-csizmánk, Caola krémünk, marcipánunk, traktorunk, Cardin-ingünk, lazacunk, igazunk, hulladékmentes pénzdarabolónk (egyébként pedig magyar találmány!), munkaegységünk, teniszpályánk, közvilágításunk, nem volt akácmézünk, uraim, nagyon sokáig akácmézünk sem volt! Nem volt törpefenyőnk, igazgatósági tanácsunk, borjúpörköltünk, útlevelünk, nylon harisnyánk, fogszabályozónk, évekig nem lehetett fogszabályozót kapni! Mit tudják azt a mai fiatalok, mi mindenünk - nem volt! Koloniál bútorunk! És mennyi ideig! Bőrfotel, földgáz, kenguru! Sokáig kengurunk sem volt az Állatkertben! Ugyan! Áramunk sem volt! Zászlórendünk, Technokol Rapidunk, még aluljárónk sem volt! Járdánk, amin haladunk a földön, járdánk sem volt! Utunk, csapásunk, ösvényünk. Nokedliszaggatónk nem volt, álmunk, nyúlpástétomunk, kolorádóbogarunk, videómagnónk, Budavári Tedeumunk, még Rubik-kockánk sem volt, sírunk, hol nemzet süllyed el-ünk sem volt, kutyagumink sem volt, szarvasbőr-kesztyűnk, devizánk, iparunk, Fagifor toroköblögetőnk, királyi palotánk, Fa-szappanunk, munkaerkölcsünk, pisztácia fagylaltunk, alkohol-ellenes bizottságunk, de főleg szépségversenyünk nem volt!

Ez nem mehetett így tovább. Belátom. Magam is a szépség koldusa vagyok.

Most aztán fölvonultak a lányok, a kongresszusi palotában. Micsoda telivérek, uraim! Eredeti ruhakreációkban, bikiniben, finom paripamozgással. Térd előre, fenék hátra - így menjünk a palotába... Felső tested jobbra-balra forgasd, mintha nem akarna... Lábad szöge legyen pici, így jobban szeret a zsűri… Zene szól, a lábak ringanak. A kikiáltó ordít, díjak röpülnek, más kapja a százezret és más az erkölcsi pléhkoronát. Izzadnak a lányok, de ilyen testeken: harmat. A zsűri tagjai csókolják az elérhetetlen magasságban tűsarkazó királynőket, Sztankay öniróniával lábujjhegyre áll. Magyar pezsgő fröccsen a bársonyosan hosszú és hosszan bársonyos combokra. Antal Imre agy magasságban ügyeskedi - kedvesen - magát bemondótársával egymagasságba. Chrudinák - aki a legveszélyesebb és legharagvóbb libanoni viszonyokból is szemtelen férfibájjal menekül - beleesik a növénygödörbe a színpadon... Micsoda móka!

És akkor ez a büdös ország vonakodik! Húzza az orrát! Fölényeskedik, nyegléskedik, ahogy szokott! Mint akinek rossz kedve van. Mísz - ha szabad ezt a jiddis kifejezést használnom. Kifogásol, nyavalyáskodik, nyöszörög.

Utólag - minden baj. Mindenki okosabb a szervezőknél, a zsűrinél, az országépítőknél, a riportereknél. Hogy mért lett "Magyarország szépe" a cím, mikor az egész világon Miss-nek szólítják a szépségkirálynőket? Mi ez a magyarkodás? A benzinkutas azt mondja: - Uram, húsz jobbat tudok a mi utcánkból! - A tanár: - Ilyen hosszú combú lány el se fér a padba! Ez nem a magyar szépség! Hol a magyar szépség? A kicsi, tömzsi, kerek, egészséges, kunfajta nagy szemű lány? Ezek Playboy szépségek. Még jó, hogy nem meztelenül grasszálnak. - A kötödésnő: - Uram, ha én levetkőznék! (Finoman távozom.) - Megnősült papbarátom: - Ajaj. És mind szőke. Amikor én Rómában teológiát tanultam, fekete lányok voltak. Azok az igaziak. - Grafológus: - Hamvasak. Igaz. Üdék. De hol van a lábról, a karról... a finom pihe? Ezek mind depiláltatják magukat? A natura számít, uraim, a natura! (Ordít.) - Idősebb múzeológus az orrom előtt hadonászva: - Mi ez? Őszintén mondja meg, ezek mellek? Egyetlen mellet sem láttam! Nézze meg a festészetet, a három gráciát! Nézzen meg egy ókori Vénuszt! Az igen! Ott volt anyag... igazi test, dudor, kellem... Megragadható... fogalom! - Fiatal cipész: - Ne is beszéljünk róla. Ezt nem lehet a világ színe elé engedni. Ezek járni se tudnak! Esküszöm, az én hároméves lányom szilárdabb alapokon áll, mint ezek. Zenére menni? Na, akkor még el kell telnie néhány évnek. Ott voltam. Rettegtem, mikor gabalyodik össze a lábuk a lépcsőn! Egynek se csinálnék cipőt, arra esküszöm!

A csuda beléjük! Mísz ez az egész bagázs. Ahelyett, hogy örülnének! A szépség fontosabb, mint az igazság. Évezredek alakították ki a zebrák csíkjait, a tigris mintáit, a rózsa báját, a lepkék színeit, a lányok bokáit. Most itt van, megkapták. Volt a láb és kebel, ringó tompor és karos kecs, kaptak panem et circenses, sőt szendvicset és nudista humort, voltak apostolok és pléh bojok, nagy cicák és aranyló koronák. Mit akarnak még? Mi kellene nekik?

(1985)