Egy lány,
aki nem készült a halálra.
Magyarország Szépe életjelet akart adni.
Észrevétetni magát.
Jelenteni,
hogy semmi sincs rendben körülötte,
holott mindenki, aki újságot olvas,
nézi a tv-t, rádiót hallgat, elhitte:
Molnár Csilla Andreával fölfelé indult a
sorskerék.
A telexek egy fullasztóan meleg
csütörtöki napon,
1986. július 10-én este fél tízkor
kopogták a halálhírt.
Életében nem ismertük, már csak holtan
láttuk őt.
Ha él, nincs ez a könyv.
Ha él, ma is azt hisszük, hogy értékén
mérik nálunk a szépséget,
hogy minden a helyén van.
Ez a könyv
nem csupán egy tizenhétéves
balatoni lány tündöklésmentes bukása.
Hanem termelési riport a "szépiparról",
ahol királynő nem kell,
csak udvarhölgyek és udvaroncok.

ELŐSZÓ

Gyorsfényképek pillanatéletekről, a Pillanat-Magyarország "szépiparának" esendő világáról, a fényözönben - félhomályhoz sem szokott szemmel botorkálókról. Olyanokról, akikre vágyaik ezerszeresen verődnek vissza a híressé válás igézetétől. De ki lesz ma híres? Akit a tömegkommunikáció, a TV rivaldafényének hamis optikája azzá tesz. Mert a kifordult világ csak kifordultan tükrözhető. Egyfelől a megbecsült munka és tudás értékvesztése, másfelől a telmi csillogás felértékelődése hajt szabadulni a hétköznapoktól, a mindennapiságtól. A mindennapiság tagadottá lesz, helyette az áhított világ körvonalazódik: pénz, utazás, hírnév, újságok, fotók, külföld, csillogás, fény mindenütt. És azonnal. Átmenet nélkül. Mintha az élet csak kétrétegű lenne: a mindennapiságból a mennyekbe visz az út. Nincsenek fokozatok, nincs átmenet a siker felé s főként nincs teljesítménykényszer.

Hamisnak teremtett végletek uralják ezt a világlátást. Az egyik oldalon a munka, a kényszer, az unalom, a szürkeség, a többség élete - a másikon a keveseké, amelybe eljutni elég a nagy ugrás révén. Pedig nemcsak a Maldiv-szigetek felé visz sugárhajtású út, hanem - és ez tragikus - ugyanolyan sebességgel a túl korai temetőbe is.

Valami nincs rendben ezzel a siker-képpel, amely igazság-töredékek hátán érkezett hozzánk. Nem akarunk tudni róla, hogy a sikerek számtalan kudarc árán születnek. Makacsul elhalványul annak a valószínűsége, hogy a vállalkozásokban a kudarcra lényegesen nagyobb az esély.

Miután maga a tevékenység elhanyagolható, ezért nem is fontos a sok apró árulás, a kis becstelenségek, utólagosan megengedetté oldozott csalások tömege. Mindent egy lapra feltenni és gyorsan befutni. Sokan a másikból akarnak meggazdagodni, akár a másik megalázása árán is. Megélni a másikból: fotós, producer, reklámszakember, szervező, segítő, művész, kereskedő - egyremegy. S hogy ki lesz a kisszerűség egyformaságából áldozattá vagy nyerővé, az azon múlik, hogy ki, milyen fokon védtelen. Hisz mindenki kiszolgáltatott, csak különböző viszonyokban és különböző mértékben.

Szolidaritásnak nyoma sincs, úgy tűnik, hogy az egész szépiparban valahogy alapvetően kiépületlenül maradt a személyiségi jogok teljes védelme. S ez már önmagában is kisszerűvé teszi a tizenéves, felkészületlenül betoppanó lányokat, akik csak az álmaikat tudják - ha tudják - biztosan.

De milyen világba toppannak be a szép és szépreményű lányok? Olyanba, ahol a gazdasági nyomorúság, a devizanélküliség, a fantázia és az odafigyelés teljes hiányával együtt köti gúzsba a szereplőket, s ahol mindezek ellenére - vagy talán épp ezért - mégis mindenki belebódul a nagy üzlet szimatába. Ahol a "kétszer kettő józanságaként" hull ránk a nemzetközi mérce, de még önnön múltunk is. A Nagy piacgazdaság és a "munka társadalma" frontálisan ütköznek egymással - s jaj annak, aki ilyenkor közéjük szorul.

Pedig mind többen közészorulnak, s nemcsak a szépiparban. Az elhadart sorsok, a kinyilatkoztatott életelvek egyre világosabban tudatosítják a felemás értékhelyzetet: egyrészt a vezérlésnélküli társadalmat, ahol már nem lehet a régi módon, fentről befolyásolni a magatartások többségét, másrészt a belső vezérlés összes hagyományos eszközének kiveszését, megkopását, hatástalanná válását. A régebbi értékrendek felbomlása nem járt együtt teherbíró újak kiépülésével. Ma nem világos, hogy mi fontos és mi nem, mi mennyit ér és mi az, ami már nem megengedhető. E rendezetlenségben pedig felnagyul a divat, a pillanat szerepe. Egy értékeit tizedelő időszakban élet-halál kérdéssé válhatnak olyan dolgok is, amelyek normális viszonyok közepette megmaradnának maguk - nem túl jelentékeny - helyén.

Szépnek, legszebbnek lenni, tetszeni jó és fontos is lehet, de nem igazán tétremenő, ha van igazán megbecsült tudás és tevékenység. Ámbár, az utóbbiak hiányában mindenből minden lehetséges: egy összezavart világban éppoly közel van Dombóvár az Indiai Óceánhoz, mint Fonyód Máltához és Kaposvárhoz. Az olvasó is csak kapkodhatja a fejét, hogy is van ez? A munka társadalmára és az egyenlő bérekre hivatkozni ott, ahol éppen egyedülit, legszebbet, ekszkluzívat keresnek, ráadásul olyat, ami Nyugaton is eladható?

Az irrealitást nem mindenki viseli egyformán. Van, aki belepusztul, van, aki beletanul abba, hogy semmi nincs a helyén.

Miről szól ez a könyv? Első látásra ártatlan dolgokról, szépiparról, útvesztőkről, csalódott és dörzsölt emberekről. S főként fiatalokról. Megadja az átélhető leleplezések bizsergető örömét, de azt is, hogy elgondolkodjunk az eseményein, s általa mindennapjainkon. Van min töprengeni.

Kéri László

Illúziók nélkül - Interjú Zelei Miklóssal
(forrás: http://www.terasz.hu)

A napokban bukkantam rá a szépségkirálynő haláláról megjelent közös könyvetekre a hálón. Kéry László írta a recenziót, vagy talán előszót? Magát a könyvet nem ismerem, nem emlékeztem rá. De feltételezem, hogy a hiénakörnyzetet, a pénzes pedofilokat, más elnevezés szerint a szervezőket hámozta le a kötet. Van manapság értelme a szociográfia műfaji körébe tartozó „feltárásra” pocsékolni az erőt, energiát?

Előszót írt e könyvhöz Kéry László. Szépséghibák volt a címe, és a mi magánkiadásunkban jelent meg, mert állami könyvkiadó nem mert vállalkozni a kiadására. Ahhoz, hogy magánkiadásban kijöhessen, kellett a Kiadói Főigazgatóság engedélye. Magyarra fordítva ez az elnevezés a cenzúrahivatalt jelenti. Sokféleképpen működtek akkoriban a dolgok... Bevittem a Szépséghibák kéziratát a cenzúrahivatalba, ha jól emlékszem Páll Rózsa íróasztalára tettem le, ő felkiáltott, na, Miklóskám, írtak végre egy jó könyvet?! És durr, rácsapta az engedélyre a pecsétet. Ennek hallatlan jelentősége volt akkor, ugyanis ugyanannál a vállalatnál - Pallas Lapkiadónál - dolgoztunk, amely a Magyarország Szépe versenyt, azaz Molnár Csilla Andrea középiskolai tanuló halálát is rendezte, s a vállalat igazgatója, Siklósi Norbert a korszak szokása szerint, nem akarta mindezért vállalni a felelősséget, hanem sajtókorifeusként elintézte az ügyre vonatkozó teljes sajtóembargót, vagyis tiltást rendeltetett el. Az újságok nem firtathatták mi történt, hogyan történt. A félig-meddig jogállamban azonban arról már megfeledkezett, hogy a sajtóembargó a könyvkiadásra nem vonatkozik. Így tudott megjelenni a dugáru – nagyobb példányszámban, mintha például az akkori Magyar Hírlapban jelent volna meg...

vissza