Friderikusz Sándor: Isten óvd a királynőt! A
könyv a HP Hungaropop Kulturális Kiadó és Szolgáltató Vállalat gondozásában
jelent meg.Felelős kiadó: dr. Friderikusz Sándor. Szedte és nyomta az
Alföldi Nyomda. Készült Debrecenben, az 1987-es évben. |
A könyvet megrendelheti például itt. |
Idézet a könyvből: Előszó Ennek a könyvnek a szerzője a következőkben a létező legnehezebb feladatra vállalkozik! Egy korábban "agyoncsócsált" témát, Molnár Csilla Andreának, a tragikusan elhunyt ifjú szépségkirálynőnek történetét dolgozza fel, számos újságcikk, legalább egy riportfilm, könyv és számtalan "százszázalékosan megbízható" szájhagyomány útján terjesztett verizót követően. Mindeme hátrány ismeretében, gyakorlottabb és körmönfontabb szerző alighanem "fikciós", de legalábbis "fikcionált" történetet írt volna meg, amelyben cinkosan sejteti saját igazságát, "mondanám én, ha tehetném.." - összekacsintással igazítaná el leendő olvasóit, hogy azok csiklandós jólértesültséggel kerekítsék ki saját szájízük szerint szerzőnk keretmeséjét. De akár még azt is megtehette volna, hogy oknyomozó beszélgetéseit véleményével egészíti ki, így nyújtva eligazodást, ha az események egykori szereplői vonakodva emlékeznének vissza. Ezt a megoldást nemcsak nem lehet kifogásolni, de csaknem megköveteli a józan ész is. Tán épp ez utóbbi okból választ szerzőnk más utat. Közel száz interjút készített és azok túlnyomó többségét - épp csak megfésülgetve őket, ha kissé nehézkesnek tűnt olvasásban az élőszó - leközli. Leközli egyetlen kommentáló szó nélkül! Legfeljebb minden erőltetettség nélkül logikai sorrendbe rakja, szükség esetén újra felemlíti, de nem magyaráz, nem minősít. Még olyan nyilvánvaló beszélgetésekben sem, amelyekben tévedhetetlenül érezzük, hogy itt hajlítják az igazságot, felismerhetetlenre "kenik" a történteket. Már-már a szerző ifjú korával magyarázható túlzott naivitásra gyanakszunk, úgy érezzük, visszaélnek hiszékenységével, amikor egyszercsak egy ártatlan kérdéssel buktatja ki az igazat a beszélgetőtársból úgy, hogy aztán észre sem vette: léprement, igazat vallott. Interjú interjú után, ez bizony fárasztó olvasmány is lehet, alig különböző egy rendőri ügy nyomozati jegyzőkönyvétől, amely a vallomásokat rögzíti egymás után. És mégis: ahogy haladunk befelé a történet mélyébe, ahogy környezete közelebbi és távolabbi tagjainak elbeszéléséből kikerekedik Molnár Csilla Andrea élete a szépségkirálynő-választásig és azután, úgy tárul fel a minden kitalációnál izgalmasabb, árnyaltabb valóság. A beszélgetések tárgyszerűsége, az indulat és manipuláció nélküli tálalás szinte Truman Capote "Hidegvérrel"-jéhez teszi helyenként hasonlatossá ezt a bűnösök nélküli bűntényt, ezt a vétkesek nélküli vétket. És mert minden kétség nélkül érezhetjük, hogy itt valódi emberek, valóban így és pontosan így elmondott szavait látjuk nyomtatásban, a könyv hitelességének tudata teszi a szerző formai választását tartalmilag is remek írássá. E sorok írója régóta vallja, hogy ebben az újságíró-riporteri mesterségben (és alighanem sok más mesterségben is), ha valaki tehetségesen és igaz szándékkal nyúl egy-egy témához, azt az élet megjutalmazza. Ilyen jutalmat adott az élet a szerzőnek a kötet utolsó fejezeteként, kvázi epilógusaként közölt nagyanyai levéllel. Ez a levél - a maga egyszerűségében, a kislány halálát mintegy végleg lezáró eseménysorról adott beszámolójával - az előzményeket már-már irodalmi magasságba emeli, egyszersmind új mélységeket tár fel. És amikor ezek után az olvasó leteszi a könyvet, mint oly sok jó mű esetében, itt is módjában áll legalább két alapvetően igaz következtetésre jutni, vérmérséklete szerint, illetve érdeklődésének mélysége arányában. Töprenghet hosszasan, hogy végül is mi történt ennek a fonyódi szép lánynak az életében, ami ezt a véget szinte sorsszerűen hozta magával (és akkor még akár freudi következtetések sem tűnnének oktalannak!), vagy egyszerűen megállapíthatja: egy csodaszép kisvárosi lányt felkapott, majd végzetesen elejtett az élet vihara, de a hullámok elültével, mindenki szépen evez tovább.. Röviden: nagyon jó könyvet vásárolt vagy szerzett a Tisztelt Olvasó, legalábbis olyat, amit az előszó írója melegen ajánlhat. Csupán a rend kedvéért jegyzi még meg e sorok írója, hogy a szerző sem rokona, nem beosztottja, még kevésbé felettese, és ha most vagy a könyv olvastán utólag ez az előszó jóindulatúan elfogultnak mutatkozna, annak csupán az az oka, hogy a szerzőben jómagam a félkézen is bőven számlálható fiatal és tehetséges riportert ünneplem. Vitray Tamás |